2018. május 16., szerda

A Medves-fennsík tavaszi virágai


 Festő rekettye

 Réti margaréta

 Repcsényretek

 Terebélyes harangvirág

 Réti kakukkszegfű

Réti boglárka


Kora délután indultunk el a Medves-fennsíkra egy könnyed tavaszi sétát tenni. Szerettem volna egy kicsit bolyongani az illatos zöld fűben, melyet szebbnél-szebb színes virágokkal tarkít a természet.
Sajnos már több mint egy hónapja nem esett felénk az eső, valahogy mindig elkerültek minket, az éltető csapadékot adó fellegek, és ennek a hatását a fennsíkon is érezni lehetett. A nyárias melegben és a vele társuló szárazságban a hatalmas rétet, mely mintha vég nélkül terülne el, megkókadt, vízért sóvárgó fűszálak és növények takarták be. A talaj porzott a lábaink alatt, mely már mély, súlyos ráncokat viselt magán, a komoly szárazság jeleit. A friss zöld fűnek, a tavaszi üdeségnek nyoma sem volt, pedig most kellene a legzsengébbnek lennie a növényeknek, hisz nem is olyan régen csalta elő őket a természet téli álmukból. Az időjárás azonban ezen a tavaszon, nem áldotta meg itt a tájat, aranyat érő esőkkel, mely a legszebb pompájukban éltetné őket.
Azért a szárazság és meleg ellenére voltak a fűszálak között megbújva virágok. Sőt voltak akik, sudár szárakat növesztve, túlnőtték a többi növényt, és úgy kémleltek szét a hatalmas rónán. Réti margitvirágok, mezi boglárkák felfelé ütött fejeikkel nézelődtek, mintha a mennyboltot kémlelték volna, nem e közelítenek valahonnan a távolból, az eső cseppjeit rejtegető fellegek. Harangvirágok arcocskáikat lehajtva búslakodtak, mert a margaréták, a boglárkák nem hozták meg számukra a jó hírt, hiába fürkészték az eget, csak fehér felhőpamacsokat láttak, akik nem tudtak nekik éltető vizet adni. Élénk rózsaszín réti kakukkszegfűk gyenge szirmait borzolta a szél, mely minta percről-percre egyre erősebben süvített volna. Miközben szaladt, szárnyaira kapta és repítette tova a mezei pacsirták kedves énekét, a mezei tücskök muzsikáját és a virágzó akácok édes illatát. Láthatatlan kezeivel pedig hol jobbra, hol balra simította a fűszálakat, akik minden ellenvetés nélkül hagyták magukat kellemesen ringatni, mint amikor a tenger hullámain himbálódznak a hajók. Fenn a magasban egerész ölyv keringett, csapott kettőt-hármat a szárnyaival, majd könnyedén úszott, lebegett a hatalmas puszta felett, árgus szemeivel a talajt kémlelte, nincs e valami, a csőre alá való finom falatra kilátás. Mi csendesen haladtunk előre az utunkon miközben hallgattuk a rét lakóinak oly kellemes és andalító duruzsolását.
A talajt hosszú hetekkel ezelőtt, amikor még volt némi nedvesség a földben vaddisznók túrták fel. Patáik nyomai szinte kővé keményedve díszlettek a rögökön, melyeket orrukkal turkáltak fel, és ezekből a kisebb nagyobb tömör kupacokból repcsényretkek törtek maguknak utat. Pár centis száraikon, melyek a vízhiánya miatt nem tudtak szép nagyra nőni, halványsárga szirmokat viseltek. Nem messze tőlük, a fű sűrűjében apró, élénksárga színű festőrekettyék csoportosultak, mint akik összebújva titkos megbeszélést tartottak volna. Talán ők már éreztek valamit, és a közelgő vihar hírét suttogták egymás fülébe, mert észak felől egyre komorabb fellegek kezdtek tornyosulni az égen. Ekkor a szél már nem csak a fennsík lakóinak előadásai repítette, hanem a messzi távolból elhozta mennybolt robaját is, az egyre közelítő égi áldás reményét. Egyre hevesebben-egyre dühösebben szalad, mint akit kergetnek, és sűrű száraz porral telítette a levegőt, mely, mint egy könnyed fátyol szűrte meg a nap sugarait. Pár perc nem telt bele, az égbolton a sötét felhők teljesen átvették a hatalmat. A villámok fényes csóvái cikáztak, majd újra és újra megdörrent a menny. Lépteinket egyre gyorsabban szedtük, miközben az első, félénk esőcseppek halkan, egymást követve koppant a vízért sóvárgó talajon. 
Megvárt miket a vihar, míg a parkolóban álldogáló autóhoz értünk, de sajnos a fekete felhők nem sok esőcseppel áldották meg a földet, és a bennük élő szomjazó növényeket. Még annyi csapadék sem hullott alá, hogy a víz apró tócsákká sokasodjon. Így a természet lakóinak tovább kell várniuk az aranyat érő májusi esőre.        
    


 Nyújtózkodó róna



A közelgő vihar komor, de mégis oly szép fellegei