2018. május 19., szombat

Valóra vált álom



Mókus apróság, Szoytika és Nózi csemetéje 

 Kis kíváncsi mókuska
 



A sors és a természet tavaly ősszel, egy csinos mókuslánnyal kedveskedett nekem, aki eleinte néha-néha, majd egyre gyakrabban tette tiszteletét a kertemben. A dió érése idején szinte egész álló nap itt tartózkodott, keresett kutatott és természetesen bőszen rejtegetett, éppen úgy, mint a többi mókusvendégem is tette. Mindannyian szorgalmasan és lelkiismeretesen végezték az év egyik legfontosabb feladatát, aprócska spájzaik feltöltését, hisz jól tudták, hogy az őszi dőzsölést a téli szegénység követi.
Az én kertemben azonban nincsen szegénység a hideg téli hónapok alatt. Hisz amiben csak tudom, segítem a természet lakóit, minden tőlem telhetőt megadok nekik, hogy életüket megkönnyítsem, és, hogy szükséget ne kelljen szenvedniük a fogaikat csikorgató, zord időszakban sem. Ez a segítség nagyon tetszett minden erdőlakónak, nap-mint nap sorra érkeztek a vendégek a finom falatokkal megtöltött etetőimhez. A mókuslány is minden áldott nap megtisztelt jelenlétével. A tél elején még az erdő felől jött reggelente, majd ahogy telt az idő, arra lettem figyelmes, hogy a szép sudárra nőtt fenyőfám alatt száraz fűdarabok, apró ágak, azaz mókusfészek hozzávalói hevernek. Ettől a pillanattól kezdve még jobban figyelemmel követtem, hogy mi is zajlik a fenyő karjai között. Hamar fény derült rá, hogy kertem új lakóval bővült, nem mással, mint a fiatal, csinos mókuslánnyal, aki fészket épített a fa ágai közé. Így ő lett az egyik legkedvesebb, legmókásabb és legkíváncsibb lakóm, aki bearanyozta a téli  reggeleket. Egyik nap arra lettem figyelmes, hogy a kis hölgy a madarak tálkájában ül, és a napraforgómagot ropogtatja, egyik szemet törve a másik után, mely kedvenc eledele lett. Nevét is erről kapta Szotyika a mókuska.
Tél második felében egy újabb mókuslátogató tűnt fel, aki egyre gyakrabban és egyre több időt töltött kertem fáinak a védelmében. Ő barnás, meleg bundácskát viselt, és igazán távolságtartóan, félősen viselkedett, amikor pedig a mókushölgy a közelben volt árgus szemekkel figyelte minden mozdulatát. Ahogy telt az idő, az új jövevény is minden napos vendégem lett. Eleinte félénken barátkozni kezdett Szotyival, akinek minden lépését követte. A kis hölgy ezt azonban cseppet sem bánta, sőt mi több az enyhébb napokon, amikor nem fedte be vastag hó a tájat örömteli, huncut játékba merültek. Pajkosan kergették egymást hol a talajon, hol a fák vastag törzsei körül, ágról-ágra ugráltak, majd amikor elfáradtak egymás közelében pihentek, ettől a pillanattól kezdve elválaszthatatlan társak lettek, midig együtt voltak, amikor csak láttam őket.
Egy szép tavaszi reggelen arra lettem figyelmes, hogy bizony a mókusfiú, aki a Nózi nevet kapta már a fenyő ágai között lakik. Minden reggel együtt indultak el, és a játék, a móka, az evés, az ivás után ugyanúgy együtt is tértek vissza közös kis otthonukba.
Nózi folyamatosan Szotyi mellett volt, egy kósza pillanatra sem hagyta magára, még pihenés közben is gondosan őrizte társát, és annak minden mozdulatát. Az elmúlt pár hétben is játszottak együtt, de már nem azzal a nagy elánnal, mint tavasz elején, mintha komolyabbak, megfontoltabbak lettek volna.
Az első biztató jel, mely álmom megvalósulásához vezetett nem is olyan régen volt, melyet kicsit félénken meg is jegyeztem a bejegyzésemben, mégpedig, hogy Szotyi cicijei jól láthatóan meg voltak szívva. Amikor ezt megláttam már sejtettem, hogy szemeim előtt, a hideg téli hónapok alatt, Szotyi és Nózi között szerelem bontakozott ki, és ennek a szerelemnek gyümölcsei mostanra közös otthonukban lapulnak. Teltek a napok, és én csak vártam, figyeltem, hogy talán eljön a pillanat, amikor megmutatják nejem is utódaikat, és én is láthatok egészen kicsi mókuskákat. Ez a pillanat pedig eljött. Még most is, amikor soraimat írom Nektek, hevesebben dobog a szívem, mert elmondani nem tudom, hogy milyen boldogságot éreztem, amikor kora reggel, a cseresznyefámon megpillantottam egy apró, sötétbarna kabátkát viselő mókuskát. Kezeim remegtek, szívem hevesen zakatolt, ahogy megpróbáltam megörökíteni a pillanatot, a mókusaprósággal való első találkozásomat.
Kora reggel volt, a nap sugarai az erdő fáinak sudarai között táncoltak, kertemben még félhomály ült. Hintaszékemben ücsörögtem, miközben az erdő fáit, és a közöttük beszűrődő felkelő nap fényeit szemléltem. Ekkor a cseresznyefa ágán apró barna mókusra lettem figyelmes, aki kicsit bizonytalan járással szaladgált ide-oda ismeretlenül és céltalanul. Olyan apró volt, alig lehetett őt látni, de kinézete már teljesen felnőtt mókusra hasonlított. Testét barna szőrök fedték be, melyek még a kevéske fényben is szinte csillogtak, és pihe-puhának látszódtak. Arcocskáján kedves, gyermeki vonások húzódtak, szemeinek fekete gyöngyöcskéi pedig a kíváncsiságtól ragyogtak. Gondosan vizsgálta a fát apró talpai alatt, majd egy résre bukkant, amibe fejecskéjét dugdosta. Nem lehetett nagy a lyuk, inkább arcocskája volt egészen kicsi, mely néha szinte teljesen eltűnt benne. Pár percig nézelődött, majd még egészen bizonytalan ugrásokkal egyre feljebb ment a fa ágán, ahol Szotyi várta őt , aki óvó szemeivel figyelte csemetéje minden mozdulatát, majd kisvártatva mindketten eltűntek a lombsátor védelmében. Pár percig tartott a látogatás, de ez nekem bárminél többet ért, és tudom, ha a természet is úgy akarja, fogom még látni ezt az apróságot.   


 Szotyika az anyuka

 Nózi az apuka

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése