Kertem idei első csíze

Csíz hím

 

Csíz hím

Nem oly régen, arról számoltam be Nektek, hogy visszatértek kedves téli vendégeink a csízek. Akkor még csak anyukámék házával szemben álldogáló égerfákon sikerült őket megpillantanom, de éppen a minap nálunk is feltűnt az idei első csíz tojó.

Október közepétől, a kertembe kihelyezett etetők finom falatokkal megtöltve várják az éhes kis vendégeimet. A csillagfényes éjszakák leple alatt, az elmúlt időszakban igen alacsonyra süllyedt a hőmérő higanyszála. Ezért esténként a madarak egyik legkedveltebb csemegéjével, a napraforgó maggal töltöttem fel az etetőimet, hogy amikor a hideg éjszaka után felébrednek, és megkezdik a napjukat, finom reggeli várja őket. Novemberben már egyre kevesebb a rovar, és a bokrok sem roskadoznak már tápláló bogyóktól, mely az őszi időszak legfontosabb madáreleségei, így egyre nagyobb kihívást jelent napi betevőjükhöz hozzájutniuk. Ezért a madáretetéssel megkönnyíthetjük a környezetünkben élő kis tollasok életét, és megnövelhetjük a túlélési esélyeiket. Ahogy pedig közeleg a tél, vele együtt a korai esték, a fagyos éjszakák és nappalok, még nagyobb szükségük lesz a madárbarátok által nyújtott segítségre.

Bő egy hete jelent meg kiskertemben, az idei első csíz hím. Egyedül volt, magányosan, pedig a csízek főként csapatokba verődve élik életüket, de hiába kutattam a többiek után, társait sehol sem kikerült megpillantanom. Pár percig az akácfán álldogált, figyelte a többi madarat, majd széttárta szárnyait, és berepült a napraforgómaggal feltöltött etető kellős közepébe. Látni lehetett rajta, hogy éhes volt, magevő csőrével gyorsan törte a magokat, egyiket a másik után, és ő lett az etető ura. Szemmel látható, hogy teste jóval kisebb és törékenyebb, mint a többi vendégé, de ez a méretbeli különbség cseppet sem érdekelte őt, eledelét olyan makacsul védelmezte, hogy annak közelébe senki mást nem engedett. Pedig jöttek volna a széncinegék, a barát és kék cinegék, a csuszkák, sőt még a nagy fakopáncs is megpróbálkozott egy szem magot elcsenni, de a próbálkozásokat nem koronázta siker. Senkit sem engedett maga mellé, mígnem egy cinege és egy csuszka kihasználta a kis csíz figyelmetlenségét, és egy-egy szem magot elcsentek az etetőből. De a többi tollassal már nem volt ilyen elnéző, fejét lehajtotta, szárnyait széttárta, hogy nagyobbnak és félelmetesebbnek tűnjön, csőrét pedig nagyra nyitotta, hogy ezzel is kimutassa, hogy bizony ő mindenre elszánt a finom csemegéjének a megvédésért. Hosszú percek teltek így el, amikor egyik pillanatról a másikra széttárta szárnyait, és tovaszállt az erdő fáinak a sűrűjébe, és átadta helyét a többi éhes csőrű madárnak.

Az elmúlt napokban is sikerült megpillantanom őt, de még mindig egyedül, magányosan tette tiszteletét. Bízom benne, hogy idővel a többiek is megjelennek, és őket is vendégül láthatom a kiskertemben.  

Szombat délutáni séta

 Tengelic

Novembert írunk, és az ilyenkor szokottnál jóval enyhébb az időjárás. Az elmúlt napokban a derült égboton ragyogó csillagoknak, és a szép kövérre hízott holdnak köszönhetően olyan világosak voltak az éjszakák, mint már nagyon régen. Reggelente meg is érződött az éjszaka derűje a hőmérsékleten, hajnalra csillogóan fehér dérruhába öltöztek az erdők, mezők lakói.

Szombaton délután, amikor munkából hazaértünk a kellemesen meleg, őszi idő a természetbe csábított. Már annyira vártam ezt a napot, hogy még világosban érjek haza, és útra tudjak kelni a számomra legcsodálatosabb helyre az erdőbe. A korán beköszöntő esték miatt, hétköznap már nem tudom megtenni szokott túráimat. A téli időszámítás kezdete óta, a nap nagyon hamar nyugovóra tér, és mire hazaérünk, már teljesen besötétedik.

Pár hét leforgása alatt nagyon nagy, szememnek még szokatlan változások mentek végbe a természet ösvényein. A szűkös, a nyári hónapokban bezáródott kis ösvények újra kinyíltak, a fák legtöbbje, kivéve a tölgyeket már elhullajtották a leveleiket, és az erdőben újra a fény, a világosság, és a nap melengető simítása lett az úr. Gyenge, pajkos szél szaladt tova a fák törzsei között, és sorra kérte fel, utolsó táncukra a még a fákon álldogáló leveleket. Voltak, akik könnyedén táncba vihetőek voltak, de a tölgylevelek legtöbbjei még ragaszkodtak otthonukhoz, eszük ágában sem volt a többieket követni. A tisztást körülölelő fákat a nap sugarai simogattak, a madaraknak pedig nem is kellett ennél több, boldogan reppentek egyik ágról a másikra, miközben a sárga levelek között kerestek, kutattak. A meleg előcsalta a rovarok jó pár képviselőjét, álmukat kitörölték szemeikből, és kidugták fejeiket búvóhelyeikről. A kis tollasok, pedig nekiálltak a vadászatuknak, hogy amíg lehet, finom rovarcsemegével csillapítsák éhes csőreik étvágyát. Fakuszok meneteltek a sudár bükkfa törzsén, alaposan végig vizsgálva, minden apró rést, repedést, minden olyan kis zugot, melyeknek rovar lakói lehetnek. Kékcinegék, akrobatákat meghazudtoló ügyességgel lógtak fejjel lefelé a vékonyka gallyakon, akárcsak az őszapók, akiknek mindeközben be nem állt a csőrük. Csak csacsogtak és csacsogtak, cérnavékony hangjukon. Megálltam az erdőszélen, és figyeltem a madarak motozását, amikor az egyik bükkfa legmagasabb ágai közül halk, trillázás szűrődött ki. Nagyon jól ismerem ezt a szívemnek oly kedves dallamokat, melyről mindig nagypapám jut az eszembe, hisz ezt a véget érni nem akaró csicsergést a tengelicek hallatják. Azok a színes, oly csinos tollruhát viselő madarak, akik az ő nagy kedvencei voltak. Hosszú perceken át, hallgattam őket, gondolataim a múlt kedves emlékein kalandoztak, mígnem szárnyra kapott a kis csapat, és tovarepült az erdő sűrűjébe, hogy egy másik fát keressenek, ahol talán tovább folytatták novemberi, csendes kis nótájukat.

Ahogy a tengelicek tovatűntek, én is tovább indultam utamon, mely út a szép nagy tölgyekkel tarkított erdőbe vezetett. Ebben az erdőben nagyon sok az öreg fa, melyek törzsei a madarak otthonait rejti. Gondosan megépített fészkek, nagy fáradtsággal kivájt odúk lapulnak, a védelmező ágak között, melyek évtizedek meséit őrzik. Az ágaikon aranyló levelek ringatóztak, és ahogy a szél végigsimította őket, úgy csilingeltek, mint az aprócska harangok. A délutáni nap bágyadt fénye, és a fák sárga levelei igazi aranyerdővé változtatták a tölgyest. Látványa olyan szép volt, mely semmi máshoz nem fogható, ekkor úgy éreztem, hogy az őszi erdő pompájával, semmi sem képes felvenni a versenyt. De ez nem is verseny, az évszakok nem akarják túlszárnyalni egymást, mindegyik azt adja, amit tud, és amire teremtve lett. Ezért van az, legalábbis én úgy gondolom, hogy minden évszaknak megvan a maga szépsége, csak észre kell vennünk, és tiszta szívvel át kell élnünk azokat a kincseket, melyeket feltár előttünk, és megoszt velünk.

Az idei esztendőben, az ősz minden csodáját feltárta előttünk, és bízom benne, hogy ezeknek, a csodáknak, Ti is a részesei tudtatok lenni, és a Ti szívetekben is sok kedves emlék és élmény lapul.

Ősz a Mátrában

Légyölő galóca

 Légyölő galóca

 Nagy őzlábgomba

 Párducgalóca

 Zöld harmatgomba

Az elmúlt napok kellemes meleggel, a nap fényében úszó nappalokkal teltek el. Öröm ilyenkor a természet szerteágazó ösvényein barangolni, és ha időm úgy engedi, ki is használok minden egyes szabad percet, hogy a szabadban töltsem.

Hétköznaponként az egyre korábban beköszöntő este miatt nem sok lehetőségem van a barangolásra, így szinte csak a szombat délutánok, és vasárnapok maradnak kedvenc időtöltésemre.

A múlt héten megfázással küszködtem, de vasárnap a jó idő már minden porcikámat a szabadba csábította. Úti célunk ez alkalommal a Mátra volt. A nap sugarai hét ágra sütöttek, és kellemesen meleggé varázsolták ezt az októberi napot. Az ősz, a Mátrában is szépen kiteljesedett, fáinak legtöbbje, már színes ünneplőbe burkolózva álldogál, káprázatos látványt nyújtva mindenkinek, aki árnyékukban szedik a lábaikat. 

Az erdő fái között osonó kis patak mellett, melynek becsületes neve Galya-patak,  minden alkalommal meg kell állnunk, hisz halk duruzsolása rengeteg kedves történetet rejt. Kristálytiszta vize lassan csörgedezik medrében, és a magas hegy meséjét viszi magával, hosszú útja alatt. Ilyenkor ősszel, az elsárgult leveleket ringatja örök álmukba, és meg utoljára gyengéden megsimítja őket.

Ahogy egyre magasabbra vitt az utunk úgy lett egyre hűvösebb, és egyre színesebb a táj. A fák között már a frissen aláhullott levelek díszlettek, vastag, puha avarrá sokasodva, virágokat már alig-alig lehetett látni. Egy-egy kitartó harangvirágon, fehér szirmokkal büszkélkedő erdei csillaghúron, pelyhes kenderkefüveken, és borsos keserűfüvön kívül mással már nem volt szerencsénk találkoznunk. A gombák felett is elszaladt az idő, sokuk megöregedve, megráncosodva múlatták az idejüket, ami még hátra volt nekik, az elmúlás előtt. Nagy őzlábgombák, zöld harmatgombák, kövérkésre hízott pöfetegek, párducgalócák, és egészen halvány rózsaszín színű légyölő galócák kísérték a fenyves erdőn át, vezető utunkat.

A természetben mindig nagyon gyorsan elszalad az idő, és mire Galyatetőre értünk a megfáradt nap igazi színjátékkal vett méltó búcsút tőlünk, és az napra a tájtól.  

 Galya-patak

 Színpompás erdő

 Károlyi-kastély Parádsasvár

 Vízi csillaghúr

 Pelyhes kenderkefű

Őszi naplemente

 Salgói vár

 

 A Karancs-hegy mögött nyugszik le a nap

 

Véget ért az október, az esztendő legszínpompásabb hónapja, amikor a természet a legszebb ünneplőjében tündököl.

Minden esztendőben október végén éri el csúcspontját az őszi lombszíneződés, és mielőtt téli álomra hunyja a szemét a természet, a fák, és a bokrok még megmutatják utánozhatatlan pompájukat, mely olyan egyedülálló csoda, melyet emberi kéz nem tudna utánozni.

Az elmúlt hetekben, egy-két napot leszámítva, igazán kellemes időben lehetett részünk. A csillagok fényében úszó éjszakák, hűvösek voltak, de a nappalok kellemes meleggel teltek, hisz a nap sugarai reggeltől estig simogatták a tájat, és a szabadba csábítottak.

Késő délután volt, amikor az erdő ösvényére léptem, a nap sugarai már fáradt fényüket szórták a tájra, és a fák egyébként is aranyló leveleit, még sárgábbá varázsolták. Lépteimet szaporán szedtem egymás után, hogy kiérjek a hegytetőre, még mielőtt a nap korongja alábukik a Karancs-hegy mögött. Lábaim alatt a friss, ropogós avar csörgött, az erdő pedig tele volt kedves hangokkal. Cinegék beszélgettek egymással, szajkók, veszekedtek az öreg tölgy alatt, harkály kopogtatta egyik fabetege mellkasát, és csuszka pár vitatta meg a nap eseményeit. Menet közben nyitott szemmel figyeltem a talajt, hátha látok az avar között meghúzódó későn nyíló virágot, vagy gombát. De egyikükkel sem sikerült találkoznom. Fürge lépteimnek köszönhetően megvárt a naplemente, és a látványt melyben részem lehetett semmiért nem adtam volna oda. A Salgói-várat, és a Karancs-hegyet körbeölelő erdőség színgazdagsága maga a csoda volt. A fák levelei a sárga, a vörös, a barna megszámlálhatatlan árnyalataiban játszottak, ezzel megmutatva az ősz oly gyönyörű, utánozhatatlan csodáját.

Táskámat magam mellé tettem, és letelepedtem a puha avarral fedett földre. Csak figyeltem a tájat, hallgattam a hangokat, és a táj szépségének minden egyes részletét a szívembe rejtettem. Nem messze tőlem kedves, ismerős hangok szűrődtek ki a tölgyfa barna leveleinek a védelméből. „Szirr-szirr-szirr-szirr” hangokon folyt a beszélgetés, az őszapó csapat tagjai között. Egyik ágról a másikra reppentek, olykor fejjel lefelé lógva, kerestek, kutattak a meghúzódott rovarok után, közben pedig megvitatták ki, mit látott vagy talált. Percekig figyeltem és hallhattam őket, majd az egyik szárnyra kapott, és eltűnt az erdő fáinak a védelmében, majd a többiek sorra követték őt. Közben a nap korongja egyre lejjebb bújt a hegy mögött, utolsó sugara is elbúcsúzott a tájtól.  Lassan én is búcsút vettem a szép őszi erdőség látványától, és hazafelé indultam. Naplemente után gyorsan beköszöntött az este, a völgy mélyéből pedig szedelőzködni kezdett a szürkület, úgy, mint minden áldott este teszi. Csend ült az erdőre, melyet a fekete rigó messziről jövő, elülés előtti hangfoszlányai, és egy-egy makk halk koppanása tört meg. 

 Nézzük a naplementét

 Mindenhova néz, csak a kamerába nem

Viharos vasárnap

Nagy fakopáncs

 Mókus

Mókus tisztálkodása

Érdemes megnézni, az eddigi legkedvesebb videóm

Búvóhely keresés a vihar elől 

 Nagy fakopáncs keresgél

Tervem szerint, ma az őszi Mátráról szóló bejegyzésemet szerettem volna Veletek megosztani, de a tegnapi zord időjárás gondolkodóba ejtett, és úgy éreztem, hogy időszerűbb, ha most erről fog szólni az írásom.

Szombaton este, amikor a nap nyugovóra tért elkezdett fújni a szél. Eleinte csak gyengén szalad végig az erdő ösvényén, és finoman borzolta az erdő fáinak, egyre csupaszabb ágait, de ahogy telt az idő egyre dühösebb lett. Egész éjszaka süvített, és időről-időre hangos morajlása törte meg a sötétség csendjét. Vasárnap reggel nagyon korán ébredtem, alig volt hat óra, és még ebből egy órácskát le is kellett vonni, hiszen tegnap megkezdődött a téli időszámítás. Óraállítás ide vagy oda, nagyon nehezen virradt ezen a reggelen. Komor, sötét fellegek robogtak tova az égbolton, mintha egymást kergették volna számomra ismeretlen céljuk felé. A szél nem akart gyengülni, és az első esőcsepp is utat tört magának, majd sorra követték őt a többiek. Semmi másra nem tudtam ezen a reggelen gondolni, csak az apró, pár grammos kis tollasokra, akiket nagyon nagy kihívás elé állít az erős szél.

Már napokkal ezelőtt elkezdtem a madarak etetését, de ezen a reggelen a szokásosnál is több eleséget tettem ki az etetőkbe, hogy élelembe senki ne szenvedjenek hiányt. Hisz éppen elég terhet jelentett nekik az időjárás viszontagságaival szembenézniük. Ilyenkor már rovarokat is nehezen találnak, mert legtöbbjük biztonságos helyre húzódtak a közelgő tél elől, akik pedig eddig még nem bújtak el most biztosan megtették. Enni pedig kell, ha fúj, ha esik, az éhes csőrök étvágyát, muszáj csillapítani, hogy szervezetük hozzájusson, a napi szükséges energiához, mely életben maradásukhoz feltétlenül szükséges.  

Vasárnap reggel, egyik kedves olvasóm Zsolt írta nekem, hogy ilyenkor a madarak elbújnak, biztonságos, széltől védett helyet keresnek, és igen ez valóban így van. Sűrű örökzöld bokrok vagy fák védelmében, ereszek alatt próbálnak meghúzódni, ott ahol a viharos szél nem éri őket. Azonban egész nap nem maradhatnak védett helyen, muszáj nekik a napi betevőjüket megkeresni, és nagyon nagy könnyebbséget jelent nekik, ha bőséges élelemmel kedveskedünk nekik. Nagyon kedves ismerőseim, és olvasóim Attila és Andrea is így tesz, és meg is osztották velem, ezt a számomra oly nemes cselekedetet.

Egész délelőtt sorra érkeztek a kis tollasok, etetőim pedig teljesen megteltek vendégekkel. Széncinegék, kékcinegék, barátcinegék, fenyves cinegék, csuszkák, szajkók, nagy fakopáncsok, fekete rigók, és egy egyedül érkező csíz tojó is tiszteletét tette. Akik nem éhségüket oltották azok megpróbáltak az esőtől, és a széltől védett helyet keresni. De nem csak a madarak néztek be hozzám finom falatokért, hanem a mókusok is, egészen pontosan három mókus. Az egyik szép barna bundát viselt, míg a másik kettő, vöröses színezetűt, akik olyan egyformák voltak, mint két tojás. A három mókus szaladt ide, szalad oda, olyan fürgén, hogy alig lehetett őket követni, és mindig egy-egy diót cipeltek aprócska mancsaikban. Néha a nagy rohanások között tartottak egy-egy kis szünetet. Ilyenkor letelepedtek a fa törzsére, éles kis fogaikkal feltörték a dió kemény héját, és jóízűen elfogyasztották a benne lapuló finom húst. Mit sem törődtek a széllel, és az egyre jobban zuhogó esővel, ők csak rejtegettek, és falatoztak. Csinos bundájukból csepegett a víz, annyira el voltak ázva. Az egyik mókus a nagy jövés-menésben elfáradt, és a madáretetőmet választotta ki pihenő helyéül. Milyen jól is tette, hiszen ott a széltől, és az eső cseppjeitől is védve volt. Gyorsan vettem a kamerámat, és megpróbáltam őt videóra venni. A kis bundás neki fogott tisztálkodni, a víztől elázott bundájának a szőreit igazgatni, és furcsa dolgokat művelni. Hempergett az etetőben, mintha a hátát próbálta volna meg a fához dörzsölni, nem tudom mi jelentősége volt a furcsa mozdulatainak, de nagyon jót mosolyogtam rajta. Perceken át tartott a mosakodás, majd lemászott az etetőből, és tovább folytatta a kutatást a fűszálak, és az avar között meglapuló diócsemegék után.

Nagyon szerettem volna, hogy a szél és a csapadék alábbhagyjon, melyből az egyik teljesült is, dél környékén elállt az eső. A szél azonban még haragosabbra fordult, tépte, csavart a fák karjait, akinek hallani lehetett fájdalmas kiáltásukat. Voltak, akik nem bírtak szembeszállni a szél erejével, megadták magukat, és ez az őszi vihar véget vetett az életüknek. Kora délután volt, amikor egy kicsit megpihent a szél. Magamra vettem a kabátom, és kimentem szétnézni, hogy nem okozott e kárt a kertem lakóiba. Sajnálattal vettem észre, hogy a cseresznyefám tövében egy széncinege ücsörgött mozdulatlanul. Közelebb mentem hozzá, és kicsit megkönnyebbültem, amikor megláttam, hogy él. Apró csőre nyitva volt, mint aki friss levegőt akar belélegezni, szemeiben pedig a félelem volt látható. Óvatosan a kezembe emeltem, egy apró jelét sem adta a tiltakozásnak, barátságosan rám pillantott. Nem hagyhattam őt ott, mert sérülten könnyen ragadozó martalékévá válhatott volna. Védett helyre tettem, és bizakodtam, hogy helyre fog jönni. Miután megpihent szárnyait kezdte próbálgatni, és jó fél óra múlva elrepült a bokrok sűrűjébe. Csak remélni tudom, hogy ő és a többi madár is túlélte a tegnapi napot, mert miután a cinege elrepült újra feltámadt a szél. Egész délután és este csak süvített, útját pedig a kicsavart, letört fák tanúsították, hatalmas károkat okozva az erdők, mezők ösvényein, és a lakott területeken.         

 Széncinege

 Csíz tojó

Rég nem látott kedves vendégek

Blogomban időről-időre a természetben zajló, éppen aktuális eseményeket osztom meg veletek. Azokat az eseményeket, melyek a természet hatalmas színpadán történnek, és melynek főszereplői az élővilág fontos tagjai.

Napról-napra figyelemmel követem az erdők, mezők vagy akár a kertemben zajló eseményeket, melyeket naplómba rögzítek. Így a kedves élményeket még elevenebben meg tudom őrizni, és ha naplómat fellapozom újra és újra át tudom élni a múlt emlékeket.

Jelen bejegyzésemben a csízek visszatéréséről szeretnék beszámolni Nektek. Két napja, éppen szüleimhez tartottam, amikor a házukkal szemben álldogáló enyves égerfa leveleinek a takarásában ismerős hangokra lettem figyelmes. „Tetetet” halk, jól ismert csivitelés ütötte meg a fülemet. Megálltam, és figyeltem, hallgattam a kedves csacsogást, és vártam, hogy megpillantsam, a hónapok óta nem látott kedves téli vendégeinket, a csízeket. Tudtam, hogy az ő aprócska testüket rejtik a fa védelmező karjai, és levelei. Lelki szemeim előtt pedig láttam, ahogy egymás ellen csüngeszkednek, függeszkednek az éger vékonyka ágain, és áltoboz termésein, melyek kedvelt csemegéjüket rejtik magukban. Hosszú perceken át, mozdulatlanul várakoztam, közben pedig elmélyülten hallgattam eszmecseréjüket, mely beszélgetésük mintha a hosszú vándorút élményeik megosztásáról szólt volna. A kedves zsivaj kezdett alábbhagyni, és a levelek közül előtűnt egy élénk zöldes sárga mellkasú, és fekete sapkácskát viselő hím. Szárnyait széttárta, miközben jól látszottak az azokat díszítő élénk sárga szalagok, majd tovarepült a patakpart másik égerfájának az ágai közé. A többieknek sem kellett több, sorba követték a hím madarat, miközben kedves „tilu-tilu” hangjukon tartották egymás között a kapcsolatot.

A csízek hazánk egyik legkedvesebb téli vendégei, októbertől áprilisig gazdagítják élővilágunkat jelenlétükkel. Magevő madarak, akik főként csapatokba járnak, és az őszi téli időszakban etetőink gyakori vendégei lehetnek, ha napraforgómaggal kedveskedünk nekik.

A fenyveserdő lakói

 Légyölő galóca

 

  Légyölő galóca

 Zöld harmatgomba

 

Bimbós pöfeteg

Október vég felé járunk, és napról napra, az ősz oly szép arcában gyönyörködhetünk. A csillagfényes éjszakák leple alatt egyre mélyebbre süllyed a hőmérséklet, és kora reggelre éppen, hogy csak a nulla fokot súrolja. A nappalok még langyos idővel telnek, hisz a nap sugarai még kellemes meleggel simogatják a tájat. A hűvös éjszakákon egyre jobban dideregnek a fák, leveleiket egyre jobban hullatni kezdik, így a természet ösvényei gyönyörű, sárga, barna és vörös színekben pompáznak, és sétáink alatt ilyen szép színes, puha avarszőnyegen szedhetjük a lábainkat.

Késő délután, amikor a munkából hazaértünk a nap hét ágra sütött, a fák leveleit a hűvös szél borzolta, én pedig minden apró porcikámmal a természetbe vágytam. A Salgói vár lábánál gyönyörű fenyves erdő terül el, célunk pedig ennek az erdőnek a felfedezése volt. Ha figyelemmel követitek az írásaimat, Ti is jól tudjátok, hogy az őszi erdő legkedvesebb lakói számomra a gombák. Közöttük pedig van egy igazán csinos külsejű, melyet csak szemlélni szabad, ő pedig nem más, mint a légyölő galóca. Megjelenése mesébe illő, és amikor gyönyörködöm benne valóban olyan érzésem van, mintha egy más, mesebeli világba cseppentem volna, látványa szó szerint rabul ejt.

Az elmúlt hetekben kiadós esők áztatták a természet ösvényeit, melyek igen kedvező hatással volt a gombák fejlődéséhez. Utunk első szakasza a szép magasra nőtt bükkfák között vezetett, melyek óvó védelmében rengeteg gomba lapult meg. Voltak piros, kék, fehér, zöld, barna kalapot viselők, és voltak olyanok is melyek gondosan tervezett mintázatot viseltek a tönkfedőjükön. Bármerre is néztünk mindenhol gomba nőtt, és jó lett volna mindet egytől-egyig megörökíteni, de ez képtelenség lett volna, így maradtak a különleges kinézetűek. A frissel aláhullott levelek között egy egyedi zöldes színben játszó, aprócska kalap kukucskált ki, színén és szépségén ügyesen megakadt a tekintetem, ő nem más volt, mint a zöld harmatgomba. Utunk a fenyvesben folytatódott tovább, ahol a napfényes idő ellenére már esti szürkület fogadott minket. A fák ágai szorosan egymásba fonódnak, és a szinte csak azokat borítja üde zöld levél, melyeket még elér a napsugarak éltető fénye. A fényes nappal is sötétben álló ágak elszáradva álldogáltak, melyekről a tűlevelek, már mind egytől-egyig a talaj avarrétegét vastagítják. Ezeknek, a nehezen lebomló tűleveleknek köszönhető, hogy a fenyvesek talaján oly kellemes a járás, mint sehol máshol. A gyepszint növényei közül ebben az erdőben senki nincsen jelen, csak puha zöld mohák, és különleges kinézetű gombák élnek itt meg. Utunk alatt, gömbölydedre hízott pöfetegekkel, barna nyálkásgombákkal, párduc, barna és légyölő galócákkal, és egyéb más apró szépségekkel sikerült találkoznunk. A legcsinosabbak számomra a piros alapon fehér pettyekkel díszített légyölő galócák voltak. Voltak egészen aprók, olyanok, akik néhány napja látták meg a napvilágot, és olyanok is, akiknek csinos kalapját az idő vasfoga megfakította az ő popmájuk idén őszre már véget ért.

A fenyves mögött keskeny sávban tölgyes húzódik, ott a fák ritkábban, szellősebben állnak egymás mellett, és az oda beszűrődő napsugarak fényei, igazán mesebeli fényjátékot varázsoltak. A hazafelé vezető utunkat teljes szürkületben tettük meg, már nem csak a fenyvesben jött el a kora este, hanem a bükkfák közé is beszűrődött a sejtelmes alkonyat. A nyugati égbolton úszó felhőket, a naplemente rózsaszínre festette, a szél, pedig egyre erősebben, egyre dühösebben csavargatta a fák vékony ágait, akiknek fájdalmát szinte hallani lehetett.  

  

 Pöffetegféle

 Harkály tintagomba

 

 Párducgalóca