Mint minden vasárnap reggel, ma is útra keltem az erdőbe. Két napja szinte megállás nélkül esett az eső és a talaj a bőséges csapadék emlékét őrizte, de ez nem tántoríthatott el az eltervezett kis túrámtól. A gumicsizma és a vízhatlan overall biztonságos védelmet nyújt az ilyen időjárásban. Az égboltot komor, szürke felhők borították és az embernek az az érzése támadt, hogy bármelyik pillanatban eleredhet az eső. Azonban bíztam benne, hogy a természet és az időjárás kegyes lesz hozzám ezen a reggelen is, mint már oly sokszor. A pár nappal ezelőtti, langyos és napsütéses reggelek, most olyan távolinak tűntek. A lehullott falevelek, melyek akkor még élénk sárgán csalogatták szememet, most barnán, víztől elázottan borították a talaj. A borult égbolt miatt az erdőben is szürkeség honolt, de ennek ellenére, a madarak, most mintha sokkal elevenebbek lettek volna. A szajkók ma sem hazudtolták meg magukat, szinte egész sétám alatt túlharsogták az erdőt, olyan patáliát csaptak egymás között. Már a napokban egyre többször láttam, hogy hol dióval, hol makkokkal a csőrükben repkednek az légi folyosójukon, egymást követve, ők is megkezdték az őszi élelemraktározást. Amint egy tölgyfa alá értem, a talajt bőséggel borította makk termése, mely egyik kedvencük. Lehet ezen a számukra finom falaton vitatkoztak össze, nem tudom, de az bizonyos, hogy haragjuk messzire kúszott az erdő fái között. Amint kiértem az erőszélre, kedves csacsogás ütötte meg a fülemet. Jobban mondva csacsogások, mert a hangok több csőrből hallhatóak voltak, látni egy jó darabig nem láttam őket, mert a fák lombjai még sűrűn takarták az ágakat, de tudtam, hogy a számomra talán legkedvesebb madarakkal az őszapókkal hozott össze az utam. Szinte mozdulatlanul álltam a fa alatt és vártam, mert tudtam, hogy bármelyik pillanatban felbukkanhatnak, mihelyst egy kopaszabb ágra érnek. És gy is lett először egy, majd még egy és így sorba, összesen egy tucatnyit számoltam össze. Nem törődve vele, hogy megfigyelőjük akadt, ők bőszen kutatták át a leveleket, élelmet keresve és közben kedves "szrí-szrí-szrí" hangjukon, megállás nélkül beszélgettek egymással, tartva a kapcsolatot egymás között. Az egyik madárka egy messzebbi fára repült és sorba mint a 11 követte őt. Példásan összetartó kis csapatot alkotnak, odafigyelve egymásra. Amit továbbszálltak én is folytattam utamat végig az erőszéli ösvényen, teljesen addig amíg el nem értem azt a helyet, ahonnan csodaszép kilátás nyílik a Salgói várra és a környező erdőségekre. Nem olyan régen fedeztem fel ezt a helyet és be kell, hogy valljam nagyon megkedveltem. Az ösvényen amin haladtam ember nem igen jár, melyet nem bánok sőt, szeretem az ilyen és ehhez hasonló elhagyatott utakat, melyeken csak a paták és mancsok nyomai őrzik az erre járó vadak emlékét. Letérve az addig taposott ösvényről, a saras és igencsak csúszós talajon felkapaszkodtam a domboldalra, ahonnan még szebb a kilátás. Ezen a dombon a sok szebbnél szebb idős fa között van egy kedvencem, melyre ha erre járok biztosan kiülök és a lábamat lógatva hallgatom az alattam elterülő erdő hangjait és figyelem a táj szépségét. Hallani és látnivaló pedig akad bőséggel. Itt fent is tisztán lehetett hallani a szajkók veszekedését, nem tudom ugyanazok voltak e, mint a sétám elején, de ezek is valamin tollba kaphattak. Ma reggel valami miatt elég morcos kedvükben voltak. Ahogy a várat figyeltem egy pára pamacs jelent meg és húzódott egyre lejjebb a fák közé, melyek között már az ősz jelei figyelhetőek meg. A fák levelei lassan, de biztosan elkezdik magukra ölteni a színes őszi ruhájukat. Borult volt az égbolt, a napnak még halvány sugara sem látszódott, de mégis megvolt ennek is a maga varázsa. A felhők a szürke több árnyalatában játszottak és érdekes mintákat rajzoltak az égen. Nem oly messziről megszólalt a zöld küllő, mintha a szajkók szűnni nem akaró vitatkozásán kacagott volna. Keresni kezdtem szemeimmel, hátha megpillanthatom, ezt a zöldes tollruhát viselő madarat, kinek a hangja mindennapos vendége kertemnek. De hiába kutattam, sajnos nem került szemeim elé, és pillanatok múlva a hang is egyre messzebbről hallatszott, míg elnyelte a sűrű erdő. Azonban helyette a széncinegék csacsogása vette át a főszerepet, miközben gallyról gallyra repkedtek. Itt kint olyan gyorsan elszalad az idő és azon vettem észre magam, hogy ideje visszaindulni. Lefelé jövet, a vadszeder bokornak, mely még most is édes gyümölcsöket tartogat, vendége volt, egy fekete rigó, aki észrevéve közeledésemet és hangos riasztással odébb szállt. Szegényt megzavartam a táplálkozásában, de szerintem mihelyt eltűntem a messzibe, ő visszatért az édes falatokhoz. Már a kis tisztáson jártam, amikor a fekete harkály éles, messzire hangzó hangját hallottam. A tisztáson ma reggel szomorúan álltak a seprence elszáradt virágai, mintha tudnák, erre az évre véget ért pompájuk. De nem csak nekik, a többi virágnak is, melyek egy hónapja még a lepkéket, méheket és nektárjukra éhes rovarokat láttak vendégül, mára már azonban szomorúan bókolnak, megadva magukat az őszi elmúlásnak. Úgy mint a fák levelei, a gyenge szellőben zizegve hulltak alá, hogy puha avarral fedjék be a talajt.
Hiába volt borús a reggel, az időjárásnak hála, az eső nem eredt el, így Bogyó és én boldogan, szép élményekkel és csak alig vizesen tértünk haza.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése