Tavasz a télben.

Három napja még fehér lepelként a hó, és a zúzmara takarta be az erdők – mezők szerteágazó ösvényeit, a táj Szent estére a legszebb ünneplőjét öltötte magára, igazi karácsonyi hangulatot varázsolva. Másnap lassan, de biztosan a fehér ünneplő olvadozni kezdett, kövér cseppekben hullott alá a talajra, és estére csak a hűlt helye maradt. Karácsony harmadnapjának reggelén pedig, a nap szikrázó sugarai ébresztették az erdő ébren lévő lakóit. A keleti égbolton még csak egy halvány napsugár kezdett el ragyogni, amikor utamra indultam, de már jól lehetett érezni, hogy egy tavaszias nap elé nézünk, így december vége felé. Olyan hirtelen, és szinte már követhetetlenül változik az időjárás, egyik nap igazi szép téli arcát mutatja, másnap pedig, mintha már a tavasz fuvallata érződne a levegőben. Bárhogy is van, én úgy fogadom el, ahogy a természet megteremti. Amikor az erőszélre értem a széncinegék kedves kapcsolattartó hangja fogadott, szinte versenyeztek egymással, ki bír hangosabbat kiáltani. A nap egyre feljebb merészkedett a szikrázóan kék égbolton, melyen mindössze egy-két felhőfoszlány kergetőcskézett. A szél gyengéden borzolta a fák elszáradt leveleit, és egyre több hangot repített a szárnyain. Rég nem volt ilyen eleven, és madárfüttyös az erdő ösvénye, mintha a tavasz hívó szavát éreznék a madarak, de az olyan messze jár még, nagyon, nagyon messze. Azonban ezen a délelőttön nem csak ők, én is elhittem a természet csalafintaságát. Lassan haladtam előre utamon, mert mindig volt valami érdekes dolog, ami megállásra bírt. A fenyves erdő szélén sokáig időztem, hiszen fenn a magasban Európa legkisebb madarai, mint aprócska angyalok reppentek, ágról ágra. Sárgafejű királykák vendégeskedtek a fenyvesben. Hosszú évek óta teszik itt tiszteletüket, én pedig minden egyes alkalommal, ha erre vezet utam megállok, és ámulattal figyelem őket. Nagyon mozgékony, ügyes kis apróságok, és az apróság szó, szó szerint értendő, hiszen testhosszuk mindössze 9 cm. Mint a legügyesebb akrobaták úgy lógnak fejjel lefelé, reppennek egyik ágról a másikra, olykor pedig gyors szárnycsapásokkal egy helyben egyensúlyoznak, miközben folyamatosan vékonyka, szinte alig hallható „szri-szri-szri” hangjukon tartják egymás között a kapcsolatot. Órákig el tudnám őket figyelni, kecses mozgásuk, aprócska testük, és kedves, barátságos viselkedésük teljesen elvarázsol. Nehezen ugyan, de búcsút vettem a királykáktól, és tovább folytattam utamat a katonás sorrendben, büszkén álldogáló fenyőfák ölelésében. A szél időről időre kellemes gyantaillatot repített, a nap sugarai pedig hol itt, hol ott bebocsátást kértek, hálóból pedig a fák törzseit melengették. Miközben a kék eget kémleltem a fák koronái között, fekete sapkácskát viselő fenyvescinegét pillantottam meg. A cinegék között ő a legkisebb termetű faj, kedves, barátságos, és ügyes kis apróság, aki éppen betevője után kutatott. A nap egyre magasabbra kúszott az égbolton, és egyre kellemesebb lett a levegő, beillet egy szép márciusi délelőttnek. Ezt pedig nem csak én éreztem így, lent a talajon egy fiatal cserfa alatt, hétpettyes katicabogár botorkált álmosan az elszáradt falevélen. Lassan, mintha minden mozdulatát meggondolta volna, úgy szedte aprócska lábait egymás után, majd megállt. A nap sugarai melengették csinos, pettyes kabátkáját, mely igazán jól eshetett neki, mert mozdulatlanul tűrte a kellemes simítást. De nem csak őt csalogatta elő a jó idő, fátyolkák reppentek könnyed röptükkel a langyos levegőben, és megjelentek a kecses lábú pókok is. Lassan magam mögött hagytam a fenyvest, és akácokkal, tölgyekkel tarkított erdőn vitt tovább az utam. Messze a távolból fekete harkály kiáltása színesítette a széncinegék előadását, melybe időről időre egy csuszka pár is bekapcsolódott. A nap sugarai itt jobban bebocsátást kaptak a fák törzsei közé, mint a fenyvesben, és egyre több madár hangját repítette a gyenge szél. A fiatal cserfákon száraz levelek muzsikáltak, én pedig boldogan  hallgattam a legszebb szimfóniát, a természet legszebb előadását. Megálltam, és némán, mozdulatlanul figyeltem a hangokat, közben pedig azonosítani próbáltam, hogy kik az előadóik. Gyakran hallgatom a madarak hangját, éneküket, riasztásukat, és ezek alapján a hangok alapján próbálom őket beazonosítani. Hiszen nem csak tollazatuk adhat támpontot az azonosításukban, hanem a kiadott hangjuk is. Nagyon sok olyan eset van, hogy a madarat nem látjuk, hiába keressük tekintettünkkel, nem tudunk rábukkanni, de ha hangjukat megismerjük, és azonosítani tudjuk, és akkor fény derülhet rá, hogy ki énekel, vagy éppen riaszt a fák ágai között. Nekem nagyon nagy segítséget nyújtott, és a mai napi is nyújt a www.xeno-canto.org weboldal, ahol rengeteg madárhanggal lehet megismerkedni, és az itt tanultakat erdei sétáink során időről-időre hasznosítani tudjuk. Nagyon nagy élményt jelent, amikor a természet ösvényeit járom, és a hangok alapján tudom, hogy kik, milyen madárfajok kísérnek utamon. Hiszen aki szereti a természetet, az szeretne megismerkedni lakóival, és azoknak titkos kis életével. Ahogy ott az erdőben álltam megfigyelhettem  a nagy fakopáncs, és a széncinegék előadását, melyet a kamerámmal is rögzítettem, hogy Nektek is meg tudjam mutatni. Rajtuk kívül, ezen a délelőttön hallhattam a süvöltőket, a csuszkákat, a barátcinegéket, a sárgafejű királykákat, az őszapókat, a vörösbegyeket, a szajkókat, a hollókat, a zöld küllőt, és az egerészölyveket. Ezeknek a madaraknak a kapcsolattartó, és a riasztó hangjukat sikerült megfigyelnem, de a természetnek hála egy csodaszép énekben is volt részem. A sűrű ágak között, melyek az erdőtisztításból maradtak hátra egy barna tollruhát viselő madárka dalolt, aki apró termete ellenére olyan hangosan énekel, hogy aki hallja, az csodájára jár. Ő pedig nem más volt, mint az ökörszem, akinek a hímje télen is dalra fakadhat, és akinek fémesen csengő trillája messzire kúszik az erdőszélek cserjéseiben. Hálás voltam ennek a kis madárnak, hogy részese lehettem előadásának így december végén. Utam lassan a végéhez közeledett, a nap még mindig ontotta langyosan cirógató sugarait, a madarak pedig szüntelenül csak beszélgettek, és aprócska testüket melengették ezen a tavaszt idéző délelőttön.

 Széncinegék előadása

 Nagy fakopáncs

Csuszka