Napok óta legyen az éjjel, vagy nappal mínusz fokon
tanyázik a hőmérő higanyszála, a város felett ködfelhő gomolyog, mely eltakarja
az égboltot, semmi esélyt sem adva a nap sugarainak mely fényét szórhatná.
Szürke, sötét, és hideg így jellemezném az időjárást. Azonban a köd gyönyörű
tájat rejteget sűrűn szőtt dunnája alatt. Mintegy kétszáz méter felett, a
hegyoldal fáin már jól látható a csoda, a természet egyik legszebb csodája,
melyről odalent a városban, az ünnepekre készülődő emberek legtöbbje mit sem
sejt. Én azonban sejtem, és tudom, hogy mi vár rám, ezért útnak is indulok.
Téli csend oson az erdő fái között, néma és hallgatag a táj,
mintha minden lakója téli álomba szenderedett volna. Az órám mutatója ugyan még
csak két órát jelez, de mintha már a szürkület terítené puha paplanját az erdő
ösvényére. A fák hófehér zúzmara ruhában álldogálnak, csupasz lomkoronájuk
pedig elvész a sűrű köd takarásában. Mintha a hó esett volna, vékonyka rétegben
fedi el az avart, melyből itt-ott az ősszel aláhullott száraz levelek
kukucskálnak. Hideg kezével a gyenge szellő simítja az arcomat, kabátomat pedig
az időről időre aláhulló aprócska zúzmara pihéi díszítik. A fehér ünneplőbe
öltözött erdő szemet gyönyörködtető, és szívet melengető látványt nyújt, pláne
ilyenkor karácsony előtt. Andalogva szedem lábaimat, és figyelek minden apró
neszre, minden mozdulatra, hogy semmi se kerülje el a figyelmemet. Nincsen
nehéz dolgom, mert a hallgatag erdőben még egy halk füttyentés is jól kivehető lenne,
de egyenlőre csak a zúzmarák csendes zizegése hallatszik, amint a fák ágairól a
talajra hullnak. Ahogy elnézem a csertölgy elszáradt leveleit, amik még a fák
ágain ácsorognak, jól látható, hogy legalább két centis rétegben díszíti őket,
és a legapróbb ágakat is. A messzi távolból, az imént említett halk füttyentés
töri meg a némaságot. Jól ismert hang, mely a téli erdő fontos hozzátartozója.
Bármikor is járom a természet ösvényeit, nincsen olyan alkalom, hogy ne
találkoznék ezekkel a csinos kék tollruhát viselő madarakkal, a csuszkákkal. Most
csak hangjukban tudok gyönyörködni, hiába kutatom őket szemeimmel, az erdő
félhomályában nem látom melyik fán álldogálnak. Ketten vannak az egészen
biztos, hisz szüntelenül egymással beszélgetnek. Lassan továbbindulok, a
csuszkák hangja elhalkul, és csak a zúzmarák halk muzsikája marad társam az
utamon. Ahogy egyre magasabbra kapaszkodom úgy lesz egyre fehérebb az erdő, és
délcegen álló fáin egyre vastagabb a legszebb, és legcsinosabb téli ruha. Az
oly nyugtató csendet hirtelen a szajkó kiáltása töri meg, recsegő hangjával
adja hírül ez erdő lakóinak érkezésemet. Egy szép kort megélt tölgyfa ágán
ácsorog dideregve, tarka fejtollait idegesen borzolja fel, és jól látszódik
rajta, hogy egyáltalán nem örül a társaságomnak. Nincs mit tennem, utam pedig ő előtte kell,
hogy elvezessen, hisz az ösvény éppen arra vezet tovább ahol ő álldogál,
idegesen toporogva. Még egyet kiált, széttárja égszínkék mintás szárnyait, és
méltatlankodva eltűnik a ködpaplan, és a fák takarásában. A félhomály
világosodni kezd, előttem pedig felbukkan egy hatalmas tisztás, melynek minden
lakója, még a legapróbb fűszálak is fehér ünneplő öltözve csalják tekintetemet. Fázni kezdek, itt kint védtelenül, mintha még hidegebb lenne, a
szél itt már nem simogat, hanem vágja az arcom, ujjaimnak pedig a vastag
kesztyű sem ad már meleget. A távolban, az erdőszélen mozgás jeleire leszek
figyelmes, a fehérségből szürkés folt tűnik elő, megállok, és szinte
mozdulatlanul figyelek, lassan egy őz alakja kezd kirajzolódni. Szegény
eszegetni próbál valamit a fagyos fűszálak között, nagy lakomára azonban itt
most nem számíthat, de minden apró falatot megbecsül mely éhségét csillapítja. Szépen
sorban itt vadszeder bokrok állnak, melyek nyár derekán fényesen fekete, lédús
terméseivel várták az éhes erdőlakókat. Mára már azonban a finom csemegéknek
nyoma veszett, nem maradt más, csak a mai napig is élénkzöld levelek, melyek
fontos táplálékul szolgál az őzeknek ebben az ínséges időszakban. Lassan
visszafordulok, magára hagyom az őzet, a fák között újra elviselhetőbb az idő,
de már érezni a hideg éjszaka fagyos leheletét. A magas fenyőfa ágai között
feketerigó csipog élesen csengő, "pli-pli-pli-pli" hangon, mely hangot elülés előtt szokott hallatni. Esteledik, a
madarak mind nyugovóra tértek védett vackukba, ahol a hideg, fagyos éjszakát
töltik, és reménykedve várják a pirkadatot. Hirtelen csend lesz újra, néma
csend, a fák ágai a sötétségbe vesznek, mely sötétség egyre lejjebb kúszik, és
percek múlva már csak árnyakat látni. Ezen az estén sem a hold, sem az ezernyi
csillag nem ontja fényét, sötét van, egyedül csak a fehér zúzmarába burkolózott
fák adnak egy kis világosságot, melyek utamon hazáig vezetnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése