A kék cinegék fészke.

Tollas kis barátaink igazán leleményesek tudnak lenni életük minden területén. Van egy aprócska madár, kinek égszínkék és nap sárga tollruhája, kedves kis arcocskája mindig magával tud ragadni, akár hányszor megpillantom őt. Ügyessége és leleményessége túltesz a többi kis tollason. Ő nem más, mint a kékcinege, kit, ha meglátok, mosolyra húzódik a szám. Az én kertemben, és a minket körülölelő erdőkben nem mondható túl gyakori fajnak. A széncinege és a barátcinege mellett ők sokkal kevesebben teszik nálam tiszteletüket, így amikor megjelennek, boldogság önti el a szívem. Jól emlékszem arra a pillanatra, amikor sok-sok évvel ezelőtt kihelyeztem az első etetőmet a kiskertemben, melyet apukám készített el gondos kezeivel, ez az etető még mind a mai napig a kis tollas vendégeim szolgálatában áll. Ennek a kis madárétteremnek az első vendége a kékcinege volt, ő volt az, aki elsőként felfedezte, hogy bizony a kis házikóban finom falatok várják őt és társait. Akik jöttek is szépen sorban egymást követve, a kis kékség elvezette őket a kertembe, és megmutatta a többi madárnak is, hogy nálam finom falatok és mérhetetlen szeretet várja őket. De a leleményessége nem csak a táplálkozásban mutatkozik meg, hanem a fészkelési szokásaiban is. A minap, éppen amikor az erdő ösvényein szedtem a lábam, lettem figyelmes egy kékcinege párra. Egy hatalmasra nőtt, szép öreg kort megélt tölgyfa ágán álldogált, finom csemegével a csőrében. A hosszú évtizedek nyomukat hagyták ezen a fán, egyik-másik ága letört melynek a helyén most rések tátongnak. Az egyik ilyen letört ágon fenn a magasban, a fa lombkoronájának a teteje felé, egy harkály által kivájt lyuk díszlett. Sejtésem szerint kis fakopáncs készíthette el ide valamikor, évekkel ezelőtt otthonát. Most joggal kérdezhetnétek, hogy miért éppen a kis fakopáncsra gondolok. A válaszom erre a kérdésetekre az lenne, mert a kis fakopáncs szokása, hogy korhadó fa ágába ácsolja odúját. Azonban ez az ág vége is, melyen az odú áll valamikor évekkel ezelőtt letört, és most egy nyílás tátong rajta. Ebből a résből pedig egy aprócska fej kukucskált ki, majd egyre kijjebb merészkedett, majd szárnyra kapva tovarepült a fák sűrűjébe. A fa ágán álldogáló kékcinege pedig, ahol a másik távozott ott ment be. Majd pillanatokkal később üres csőrrel ő is tovaszállt. Bent a faág belsejében lapul a fészkük, melyben aprócska éhes csőrű cinegék várják szüleiket, hogy jóllakassák őket. A szülők pedig jöttek is, szépen sorban egymás után, annak rendje és módja szerint. Csőrükben fő táplálékukkal, a lepkehernyókkal, mely a fiók legfontosabb eledele. Hosszú perceken keresztül figyeltem őket, és a szülők csak jöttek, mentek fáradtságot nem ismerve. Majd lassan én is tovább folytattam az utamat, ismételten kedves élményekkel gazdagodva.

A harkályodú aprócska lakói.

Amikor a természet ösvényeit járom, minden egyes lépést úgy teszek meg, hogy figyelem a körülöttem zajló eseményeket. Nyitott szemmel és füllel haladok az utamon, és megpróbálok minden apró csodát átélni. Azonban ez nagyon nehéz feladat, hiszen annyi érdekes dolgot tár fel előttem a természet, hogy szinte lehetetlen minden rezdülését, minden történését észrevenni. De igyekszem, mert ezekből, a kedves pillanatokból születnek meg az én kis történeteim, melyeket Veletek is megosztok.

Ilyenkor tavasszal, amikor a madarak életében a legfontosabb események zajlanak, annyi a látni és a hallani való, hogy azt sem tudom hová kapjam a fejem. Az erdők hatalmas fáinak védelmében gondosan elkészített fészkek lapulnak, melyekben apró tojások, sőt egyesekben aprócska fiókák lapulnak.

Nem messze tőlünk a fák ölelésében egy igazán aprócska patak csörgedezik. Csendesen szalad medrében, vízszintje csak nagy esőzések után duzzad meg. Ennek a pataknak a partján rengeteg növény és állat lelt otthonra. A délcegen álló öreg tölgy és bükkfák törzsei megszámlálhatatlan otthont rejtenek, melyeket a nagy fakopáncsok véstek ki, gondosan és mesterien megmunkálva. Ezek az odúk aztán, amikor a harkályok újabb lakhely után néztek kiadóvá váltak, a kistestű énekesmadarak nagy örömére. Széncinegék, kékcinegék, barátcinegék, csuszkák lettek ezeknek, az otthonoknak az új tulajdonosai, mely odúknak a falai közé építik meg fészkeiket évről évre. Nekik köszönhetően itt a kis patak partján csodás dalok csendülnek fel a hím énekesek torkából. Pár napja kihasználva az eső szünetet, úgy döntöttem, hogy sétámat ennek a pataknak a partján teszem meg. Szemeimmel a fák törzsén lapuló odúkat figyeltem, közben pedig a hangokat hallgattam. Énekeltek az ökörszemek, a kék és a széncinegék, daloltak a fekete és az énekes rigók, és gyöngyöző strófáikat hallatták a vörösbegyek, az erdei pintyek, és a zöldikék. Nagy fakopáncsok, szajkók, cinegék repkedtek a fák ágai között, és egyiknek másiknak a csőre finom falatokat rejtett, mely annak a jele volt, hogy az odúkban már kikelt fiókák lapulnak, a csemegéket pedig nekik gyűjtögetik. Megálltam egy öreg tölgy törzse mellett, hátamat neki döntöttem, és a szemközti fán tátongó odúk bejáratait nézegettem. Egymás alatt négy bejárat is álldogált, de mozgás jelei egyiknél sem voltak. Nem messze tőlem egy aprócska ökörszem dalolt olyan beleéléssel, és olyan hangosan, hogy előadása maradásra kényszeríttet. És milyen jó, hogy maradtam, mert percekkel később egy hím harkály jelent meg a fa törzsén. Éppen azon a fán, melyről az előbb tettem említést, melyen annyi bejárat álldogál. Piros tarkófoltot viselő fejét fordította jobbra, fordította balra majd egy gyors mozdulattal eltűnt az egyik rés védelmébe. Közben az ökörszem dala abbamaradt, és hirtelen csend lett. Ebben a csendben pedig jól hallhatóak voltak azok a vékonyka könyörgő hangok melyek az odú mélyéről érkeztek. Boldogságom határtalan volt, hogy sikerült rátalálnom egy harkálycsalád otthonra, melyben már kikelt fiókák lapulnak. Miközben a hím bent tartózkodott az odúban, én odább mentem egy bokor ágai közé, bízva benne, hogy eléggé takarásban vagyok ahhoz, hogy ne zavarjam őt az etetés közben. Percek teltek el mire az újdonsült apuka kidugta a fejét a bejáró nyíláson, nézett jobbra, nézett balra majd kirepült, és eltűnt a fák takarásának a védelmében. Én szinte mozdulatlanul álltam és vártam, hogy újra feltűnjön. És jött is nem túl sokára, újra a hím. Berepült a fa törzsére, a kicsik pedig megérezték közelségét, mert újra nagy csipogásba kezdtek. Az apuka beszállt kiosztotta a falatokat, és újra tovarepült. Szerencsére tudomást sem vett rólam, mintha ott sem lettem volna ő csak jött, ment. Amíg a hím 7-8-szor fordult, a tojó csak egyszer. A harkályoknál a hím a gondoskodóbb szülő. A költési idő alatt is ő ül többet a tojásokon, és a kikelt fiókákat a kirepülésükig ő melengeti minden áldott éjszaka. A tojó mindeközben egy másik a közelben lévő odúban tölti az éjszakai, pihenő időszakát. Azonban ahogy a fiókák egyre nagyobbra cseperednek, mellyel az étvágyuk is egyre jobban megnő, az etetést mindkét szülő szinte kiegyenlített arányban végzi, ami napi szinten több mint kétszáz térést jelent. Ahogy telnek a napok, az apróságok egyre nagyobbra cseperednek, és ahogy erejük nő úgy merészkednek majd ki egyre jobban az odú kijárata felé, és piros kis sapkájukban ott várják majd szüleiket, folyton éhes csőreikkel. A mozdulatlanságtól lábaim zsibbadni kezdtek, akkor rápillantottam az órámra, és megdöbbenve láttam meg, hogy már majd két órája ott rostokolok. Mintha, pár perc lett volna, amikor az élmények, és az események magával ragadnak, olyan gyorsan elrepül az idő, de nekem indulnom kellett hazafelé. Amikor a hím elrepült én előmerészkedtem a bokor sűrűjéből, de már akkor tudtam, hogy ez a bokor fog még nekem védelmet adni az elkövetkező hetek alatt.   

Első találkozások.

 Nagybajszú méh

 

 Nagybajszú méh

 

Zöld levéldarázs

A természetnek annyi lakója van, hogy egy élet is kevés lenne ahhoz, hogy mindenkivel meg tudjunk ismerkedni. Hiába járjuk hosszú évek óta az ösvényeit, mindig, minden egyes kirándulásunk alkalmával tud nekünk újat mutatni. Már számtalan bejegyzésem szólt a kis tisztásról, arról a helyről ahová nem telik el úgy nap, hogy ki ne látogassak. Ismerem a virágait, a körülölelő fáit, bokrait és a lakóit, akik az ő védelmében leltek otthonra. Tudom, hogy mikor melyik virág kezdi el szirmait bontogatni, melyik rovar mikor ébred fel téli álmából. De ismereteim ellenére is mindig tud újat mutatni, és új találkozásokkal meglepni. Nagyon kedvelem a füvek népének az életét szemmel követni. Ilyenkor lépésről lépésre, óvatosan haladok előre utamon, és figyelek, nagyon figyelek. Hiszen ezek olyan aprócska kis élőlények, hogy csak így gondos odafigyeléssel lehet őket észrevenni. Megközelíteni is csak így lehet őket óvatosan, megfontoltan, mert nagyon ügyesen elugranak, elszaladnak a sűrű fű védelmébe, vagy szárnyra kapva tovaszállnak a levegőben.

Az elmúlt napokban a borúé és a csapadéké volt a főszerep, az időjárás valahogy nem akarja a szép napsütéses, és kellemesen meleg arcát mutatni. Mostanság ritkaságnak számít az, amikor az égbolton a napsütésé a főszerep. Ezen a délutánon is sötét felhők tornyosultak az égbolton, a nap sugarai elől gondosan minden apró rést elzártak, így esélye sem volt arra, hogy megmutassa szépségét. A kora délutáni időpont ellenére sötét volt, és hűvös, elkelt a réteges öltözködés annak ellenére, hogy már május van. Amikor a tisztásra értem egy-egy kósza esőcsepp súrolta az arcomat, de bíztam benne, hogy sokkal többen nem lesznek. Felnéztem az égre, a komor felhők egymást követve robogtak tova, a magasban fújt a szél, és ő terelgette őket szépen egy irányba. Lent a talaj közelében a szélből szinte semmit nem lehetett érezni, csak egy kis simítást, de azt is a gyengébb fajtából. A föld saras volt és puha, ezt a vaddisznók ki is használták az éjszaka leple alatt, ottlétüket az orrukkal feltúrt föld tanúsította. De nem csak az ő nyomukat őrizte a tisztás, a fűszálak között őzek vagy szarvasok pihenhettek.

A borús, esőre álló időben a rovarok is nyugodtak, és mélabúsak voltak. Még repkedni sem volt kedvük, csak álldogáltak a fűszálakon, mintha valamire várnának. Szerintem a nap sugarai vártak, hogy átmelengesse testüket. Ilyenkor a fények nem a legjobbak a fotózásra, de nem is ez számít, hanem az élmények, és azokból ezen a borús délutánon is akadt bőséggel. Több első találkozás élménye, olyan apró élőlényekkel, melyekkel eddig még nem hozott össze találkozót a természet. Az első ilyen a Nagybajszú méh volt, aki úgy, mint a többi rovar a fűszálak között pihengetett. Még soha nem láttam őt, pedig milyen kis csinos, és hatalmas bajsza, melyről a nevét is kapta igazán egyedi kinézetet kölcsönöz neki. A másik apróság a Zöld levéldarázs volt. Akinek neve illik is a kinézetéhez, hiszen teste élénk, már-már rikító zöld színben pompázik. Ő nem volt elpilledve, mint a méh. Fürgén szedte a lábait a fűszálak között, és csak nagy nehezen sikerült róla fotót készítenem, miközben egy-egy pillanatra megállt. A harmadik pedig a Fehérgyűrűs bogáncscincérrel volt. Nagyon szeretem a cincéreket, hosszú csápjuk, testüknek egyedi mintázatai igazán különlegessé varázsolják őket. A természetnek hála már több faját sikerült megfigyelnem, de vele ez volt az első találkozásom. Természetesen mellettük még nagyon sok rovarra akadtam, voltak aprócska sáska és szöcskelárvák, ormányos bogarak, közönséges lágybogarak, skorpiólegyek, éjszakai, nappali lepkék és még sorolhatnám. Egy-egy ilyen tisztás, rét vagy mező rengeteg rovarnak ad otthont és menedéket, melyek között igazán különleges szépségűek is fellelhetőek. Járjátok Ti is nyitott szemmel, odafigyelve utatokat, mert a természet előtettek is számtalan csodát tár fel, olyanokat melyeknek az emlékét egy életen át szívetekbe zárhatjátok.    

 Zöld levéldarázs

 

 Fehérgyűrűs bogáncscincér

 

        Fehérgyűrűs bogáncscincér

     

Első találkozás az agárkosborral.

Május van, az a hónap, amikor többek között az ernyős sármák is elkezdik szirmaikat bontogatni. A tavalyi esztendőben a Lucfalva határában álldogáló domboldalon találkoztam velük először. Csodaszép virágok, melyeknek szirmai olyan fehérek, mint a hó. A naptáram szerint már április végén elérkezett az idő a virágzásukra, de a hűvös idő miatt, gondoltam, hogy az idei esztendőben később fognak téli álmukból felébredni. Pár napja ki is látogattunk, hogy szemügyre vegyük ezeket az apró fehér szépségeket, de hiába kerestük, kutattuk végig a domboldalt, egy kósza virágot sem sikerült találnunk. Talán még később fog eljönni az ő idejük. Ahogy az üde zöld fűben szedtük a lábainkat, egy élénk lila foltra lettünk figyelmesek. Kíváncsian dobbant egyet a szívem, és mélyen titkon reméltem, hogy kedvenc virágfajom egyik képviselője rejtőzködik a fűszálak védő ölelésében. Ahogy közeledtünk úgy kezdett egyre jobban kirajzolódni a körvonala, és akkor még nagyobbat és erősebbet dobbant a szívem, hiszen ő volt az, egy lila színben pompázó orchideaféle, egészen pontosan egy agárkosbor. Évek óta vágytam már arra, hogy kosborokat láthassak, ez idáig a madárfészek kosborral és az ugyancsak az orchideafélékhez tartozó kislevelű nőszőfűvel, fehér és kardos madársisakkal hozott össze találkozót a természet. Ezen a borús délutánon nagy örömömre egy újabb első találkozásban lehetett részem, és fotógyűjteményem immáron öt egyedi szépségű kosborfélével büszkélkedhet.     

Vasárnap reggeli séta.

Szeretek korán kelni, szemmel és füllel követni az éjszakai álmából ébredező természetet. Ilyenkor teljesen más arcát mutatja a táj, minden csendes és nyugodt, és az illatok is teljesen mások, mint napközben. A nedves avar fanyar, de az én orromnak mégis olyan kellemes illata ilyenkor a legjobban érezhető. Amikor csak lehetőségem van rá, kora reggel útra kelek, hogy ébredezésem pillanatait a természetben töltsem el. Az elmúlt napokban is így tettem, a nap még az égbolt peremén ébredezett, amikor én már az erdő ösvényén szedtem a lábaimat. Szombat éjszaka a hirtelen jött eső, kövér cseppjeivel újra a talajt áztatta. A sok csapadéknak köszönhetően az erdő fái, az akácok kivételével, már mindannyian üde zöld lombruhába álldogálnak. De nem csak ők öltötték magukra tavaszi ünneplőjüket, a bokrok is levélbe borulva szűkítik egyre keskenyebbre, a pár hete még szabadon járható ösvényeket. Már meg kell gondolnom, hogy merre veszem az irányt, mert napról-napra rohamosan fogynak a télen, és kora tavasszal bejárt ösvényeim. A minket körülölelő erdőben nincsenek kijelölt, és emberek által kitaposott turista utak, itt az ösvények csak az erdő lakóinak mancsainak és patáinak a nyomait őrzik, amit én egyáltalán nem bánok. De ilyenkor már lombfakadás után nehezen vagy egyáltalán nem járhatóak a szokott kis útjaim. Hiába tapossák ki a vadak az ösvényt, én nem mindig férek el ott, ahol ők könnyedén tovahaladnak. Azért még így is marad lehetőségem bőven, és őszig arra járok, amerre a természet engedi, és azokat a szépségeket mutatom meg nektek, melyeket, ezeken az ösvényeken feltár előttem.

Az éjszakai eső, vasárnap reggelre nem tűnt el nyomtalanul, emlékét a fűszálakon álldogáló cseppek elevenen őrizték. Nem tudom megmagyarázni miért, de ezek a kis vízcseppek teljesen magukkal tudnak ragadni. Amikor pedig a nap sugarai megcsillannak rajtuk az maga a csoda, egy gyorsan múló aprócska csoda. Azonban, ha a füvek apró népét meg tudnám kérdezni, hogy ők szeretik-e, szinte biztosra veszem, hogy más véleményen lennének, mint én. Hiszen a pici testükön nehezedő víz, csak nekünk embereknek szép látvány, nekik viszont nem a legkellemesebb érzés lehet. Ilyenkor szerintem már alig várják, hogy a nap meleg sugarai felszárítsák a cseppeket, testüket pedig átmelengesse, hogy újra szárnyra tudjanak kapni. Sáska és szöcskelárvák, legyek, lepkék, cincérek és még sorolhatnám mennyi rovar várta ezen a reggelen is, hogy a nap őket, az ő apró testüket is végig simítsa melengető sugaraival. És így is lett, mert ezen a reggelen még egy kósza felhőpamacs sem állta az útját, akadály nélkül szórhatta a fényét a természet ösvényeire, melyben megannyi apró élet ébredezett éjszakai álmából.

A házi rozsdafarkú fészekanyag gyűjtése.

A természetnek és kiskertem lakóinak hála, az idei esztendőben több madárfaj szorgos fészeképítő munkáját tudom szemmel követni. Évről-évre, amivel csak tudom, segítem a környezetemben élő, és a kertemben tiszteletüket tevő fajok életét. Én is részt vettem a Madárbarát kert programban, és a Magyar Madártani Egyesület az én kiskertemet is méltónak találta ezen kitüntető cím elnyerésére. A kis táblácskát féltve őrzöm, és ez a tevékenység, azóta is életem, és a mindennapjaim részévé vált. El sem tudnám képzelni nélkülük az életemet, hiszen velük kelek, és velük fekszem. Kedves daluk ébreszt reggelente, figyelemmel követem napi szokásaikat, és esténkét, minden áldott nap kinyitom az ablakomat, és hallgatom, ahogy gyöngyöző strófáikkal búcsúztatják a napot, hálát adva, hogy részesei lehettek, és ilyenkor én is hálát adok, hogy mindezt a sok kedves pillanatot nekik hála átélhetem. Itt élnek ők velünk, kertünk fontos kis lakói, akik sokkal gazdagabbá tesznek minket.

Az előző bejegyzéseimben már olvashattatok a széncinegék, a barátcinegék, a meggyvágók és a szajkók fészekanyag gyűjtögetéséről. Ezen bejegyzésem pedig, a házi rozsdafarkúról fog szólni. A munkahelyemen már évek óta szemmel tudom követni fészkelési, költési, és fiókanevelési szokásaikat. A velük átélt élményeimet pedig Veletek is megosztottam. Most azonban a kiskertemben követhetem szemmel őket. A kihelyezett puha kutyaszőr a rozsdafarkú tojót is a kertembe csábította, és folyamatosan szedegeti apró csőrével, mely fészkét puhábbá és melegebbé varázsolja. Évről-évre kedveskedek neki a fészkelésüket elősegítő anyagokkal, de ennyire, mint az idei esztendőben még nem volt kapós. Szerencsére egyre többen használják fel, és bélelik ki vele fészküket, aminek én nagyon örülök. Nem tudom, hol építkezhet a rozsdafarkú, hiába kerestem, nem tudtam ráakadni. De nem csak a fészekanyag miatt teszi nálam tiszteletét, rovarokra vadászik, és a kihelyezett itatóból oltja szomjúságát. A hím pedig szorgalmasan kíséri a tojó minden egyes lépését, és közben reszelős énekével védelmezi őt. 

Már most oly izgatottam várom azt a napot, amikor a szülők kíséretében az új nemzedék fiókái is megtisztelnek majd jelenlétükkel.

Eső áztatta erdei ösvények.

Az elmúlt napokban és hetekben sok csapadék áztatta az erdők, mezők szerteágazó ösvényeit. Április közepén szokatlanul hideg és havas idő tette próbára a természet lakóit. Csapadékban azóta sem szűkölködünk, de az enyhébb időben, már szerencsére csak az eső hullik alá a felhőkből.

Péntek reggel, amikor felébredtem borús, igazi esőre álló idő fogadott, az égbolton sötét felhők tornyosultak, és egyikből-másikból lassan, megfontoltan egy-egy csepp eső tört magának utat. Majd kedvet kapva követték őket a többiek is. Egész álló nap hol eleredt, hol elállt, és a nap egyetlen apró sugarát sem tudta megmutatni. A szürke felhők az égbolt minden egyes szegletét uralmuk alá vették, elzárva minden pici rést, ahol esélye lett volna rá melengető sugarait elődugni. Estefelé aztán, újabb égi áldás érkezett, a szél haragosan borzolni kezdte a fák leveleit, és dühtől telve szalad végig az erdő ösvényein, nyomában pedig letört ágak tanúsították, hogy ismét pusztító munkát végzett. Szerencsére azonban amilyen hirtelen dühre kapott, olyan ügyesen meg is nyugodott, és megszelídült. Ekkor megnyíltak az ég csatornái, és újra eleredt az eső, de most a cseppek nem ráérősen hullottak alá, hanem sietve egyik gyorsabban, mint a másik, mintha azon versenyeztek volna ki ér előbb földet. Milliónyian voltak, és győztes senki sem tudott volna köztük hirdetni. A borút az alkonyat kezdte el felváltani, és puha paplanja alól már csak az ég felé nézve látszódott egy kis fény. Azonban a madarak még mindig daloltak, kiálltam az ablakomba hallgattam kitartó előadásaikat, és az egyre csak hulló esőcseppeket, melyek a fák levelein és a fűszálakon halk koppanással értek célba. Muzsika volt ez a füleimnek a világ legszebb muzsikája, melyet csak a természet tud előadni ilyen tökéletesen és gyönyörűen.

Éjszaka is esett, álmom időről időre félbeszakadt, és hallottam, az esőcseppek kitartó, szinte az egész éjszakát végigkísérő, muzsikáját. Szombat reggel korán ébredtem, a sok felhő ellenére hamar megérkezett a pirkadat, és mint minden áldott tavaszi reggelen a madarak köszöntötték az új napot. Hajnaltájt megszűnt a csapadék utánpótlása, és az eső emlékét már csak a fűszálak és a fák levelein hintázó aprócska cseppek őrizték, meg persze az erdő ösvényei, melyek sarasan álldogáltak az arra járó lakóik lábai alatt. Reggeli ébredezésem mint általában a kis hintaszékemben történt, ahonnan a kertemben és az erdőben zajló eseményeket figyelem. Az itatómhoz az éjszakai álmuk alatt megszomjazott szajkók érkeztek, a fűszálak között vörösbegy pár, énekes és fekete rigók keresgélték reggeli betevőjüket, a fák levelei között széncinegék és barátcinegék motoztak, és tiszteletét tette a nagy fakopáncs is aki a diófán próbált szerencsét, hátha akad egy-két meghúzódott rovar akikkel jóllakhat. De ezen a reggelen nem csak a kiskertemben volt látnivaló, hanem az erdő fái között is valaki huncutkodott, és ez a valaki nem más volt, mint a kis őzbak. Egy jó hete láttam őt, akkor is már egyedül volt, sem az anyukája, sem a testvére nem kísérte lépteit. Sokat változott az elmúlt hetek alatt, barkás agancsát már szépen le lett tisztogatta, téli szőrruháját pedig már tavaszi bundára cserélte. Akárcsak egy hete, ma reggel is magányosan töltötte az idejét, és nem is akárhogyan, mégpedig játékkal. Hosszú, kecses lábaival úgy ugrándozott, mint egy kis kecske, majd elbújt a bükkfa takarásába, hogy pillanatok múlva újra előjöjjön. Olyan aranyos és kedves volt magányos kis játéka, hogy széles mosolyra húzódott a szám. Valamiért csuda boldog volt a mai reggelen, talán annak örült, hogy elállt az eső, vagy annak, hogy a tavaszi erdőben hatalmas terített asztal várja éhes kis gyomrát, nem tudom mi lehetett az oka, de mindenesetre én is vele együtt örültem. Felhőtlen játékából a szajkó recsegő kiabálása zökkentette ki, aki iszonyatos perpatvart csapott egy szem dió miatt, amit mindenképpen magáénak akart tudni, és semmi áron nem engedte át vetélytársának. A kis bak félbeszakította játékát, kecses ugrásokkal elindult az erdő üde zöld sűrűjébe, és eltűnt a szemem elől, de hátrahagyta kedves emlékét.