2015. július 2., csütörtök

A Szajkó árulása.



Itt ülök az ablaknál és a kertemet látogató madarakat figyelem. Jönnek a Széncinegék, Barátcinegék, a Nagy és Közép fakopáncsok, a Zöldikék és a Szajkók. Szépen sorban egymást követve oltják szomjúságukat és vesznek hűsítő fürdőt a mai, meleg nap után. Napközben is nagy a forgalom, de ilyenkor naplemente környékén talán még többen vannak.
A nagy sürgés forgásnak azonban hirtelen vége szakad, minden madár eltűnik a kertemből, egyedül a Szajkót látom, amint a madáretetőben gubbaszt, némán és mozdulatlanul. Olyannyira mozdulatlan, hogy percek telnek el, hosszú percek, de ő csak áll, mintha kővé dermedt volna. A szememmel kutatni kezdek, mert tudom, hogy egy valamitől fél ennyire a Mátyás, ez a nagyszájú, folyton riasztó madár, aki ha veszély jön az erdő lakóit egyből figyelmezteti. Most azonban csendben van, néma csendben, nem riaszt, nem mozdul, mert fél, nagyon fél, mert érzi és látja, hogy legnagyobb ellensége a közelben van, nagyon közel, mindössze pár méterre. Az etetőm védelmére szorulva elbújik előle, mert reménykedik benne, hogy itt biztonságban maradhat. Már több mint 5 perc eltelt, de semmi változás, a kertem néma, madár sehol, a Mátyást leszámítva. Pár perc múlva feltűnik egy Széncinege és utána pillanatok múlva nagy szárnycsapással a rettegett ellenség az Egerészölyv kap szárnyra, a diófám sűrű lombja közül, az erdő felé véve az irányt, és eltűnik a szemem elől. Ennek már idestova fél órája, mely idő alatt az erdő felől a szürkület kezd bekúszni a kertembe, ahol a tücsök muzsikáján kívül nyugalom és csend honol, a Szajkó pedig még mindig az etetőm védelmében figyel. Én nem látom a ragadozót, de ő biztosan érzi, hogy a közelben van és inkább védett helyen marad, addig amíg meg nem bizonyosodik róla, hogy tiszta a levegő és élete nincsen veszélyben.
A Szajkó legnagyobb ellensége az Egerész ölyv, kinek hangját olyan mesterien tudja utánozni. Hányszor, de hányszor becsapott már engem is. Amikor meghallom a "hié" kiáltást, reflexszerűen a magasba kapom a tekintetemet és keresni kezdem az ölyvet, olykor azonban csak a hangot hallom, de a tulajdonosát nem látom. Ez már ilyenkor gyanús, és figyelem honnan jön a hang és ha lehetőségem van rá követem. Legutóbb egy Korai juharfa sűrű ágai között pillantottam meg ezt a csalafinta madarat, amint meghazudtolásig utánozva kiáltotta, a messzire hangzó és más madaraknak is nagy riadalmat okozó "hié" hangokat. 
Az ölyv feltűnése óta már több mint egy óra telt el, a kis erőm fái közé és a kertemre a szürkület puha leple száll le, de a Matyi madár nyakát behúzva, még mindig kitartóan az etetőmben figyel.  
Hirtelen a bozótos sűrűjéből egy vaddisznó bukkan elő, utána pedig még hat, megérkezett a csorda, a nőstény és a tavaly őszi másodellésből felcseperedett süldő malacok. Amint ők megérkeztek, megzavarhatták az ölyvet, mert a Szajkó végre előmerészkedett az etetőből és megkönnyebbülten elrepült az erdő felé, ahol a fák biztonságos sűrűjében töltheti éjszakai pihenőjét.