Ébredő hóvirág.

Az elmúlt héten még arról számoltam be Nektek, hogy megérkezett az igazi téli idő, minden szépségével, de amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen távozott is. Tegnap már gyors olvadásnak indult a hó, és a hosszúra nőt jégcsapok is, megadva magukat az enyhe időnek, egyre csak fogytak és fogytak, olyannyira, hogy mára már csak egy szép emlék maradt képzeletemben. Az idei tél ismét nem tett ki magáért, voltak hideg, fagyos időszakok, összegyűlt pár centi hó is, de ez csak pár napig tartott és időről időre visszatért az enyhe és ködös idő. Évek óta sajnos nem tél a tél, nem olyan, mint gyermekkoromban volt, amikor a december elején megépített hóember egész télen nálunk vendégeskedett és szinte minden egyes hétvégén gyarapodott a számuk. Imádtam hóembert építeni, anya a répát adta az orrának, apa pedig a széndarabokat, melyek hófehér ruhájának gombjai voltak, feje tetején pedig lyukas fazék díszelgett, hogy a kemény mínuszokban, az ő fejét is védje valami. A hóember mellett pedig a tél másik fontos velejárója a szánkóm volt, melyet gyakran már novemberben lehoztunk a padlásról és február végéig, de voltak olyan telek, amikor még márciusban is használni tudtam. A házunk mögött volt egy nagy domb és hétvégenként, mihelyst megírtam a leckémet, onnan csúszkáltam a kis fekete kutyusommal, anyukám óvó szemeinek a kíséretében. Dugó, így hívták az állandóan csak szaladgáló kis  gombócot, folyton felkérezkedett potyautasnak, de én ezt egyáltalán nem bántam, sőt boldogan öleltem magamhoz, szorítva le ne esett menet közben. Régen így teltek a telek, melyek mára már teljesen másak lettek.

Ez a bejegyzésem eredetileg a szirmait lassan bontogató hóvirágról szól, de egy kicsit elkalandoztam a régi emlékeim birodalmában, hogy évekkel ezelőtt december és a január nem az előbújó virágokról szólt, hanem a hidegekről és a hóról. Az idei télen, már decemberben elkezdték a hóvirág hajtásai előtörni magukat a talaj védelméből. Most január végére pedig, szép bimbóban virítanak és, ha az időjárás ilyen enyhe marad, mint amilyen ma is, akkor nem sok idő kell hozzá, hogy szirmait szépen, lassan szétnyissa, és teljes szépségükben tudjanak pompázni. Pár nap és belépünk a februárba, az utolsó téli hónapba, mely már minden szempontból magában hordozza a közelgő kikelet ígéretét, hiszen már most is, csak egy kis napsütés kell ahhoz, hogy a széncinegék tavaszi dalaikat énekeljék, a tengelicek és a csízek csacsogjanak a fák tetején, mintha a napnak adnának hálát, hogy sugaraival melengeti őket, és a harkályok dobolását is egyre gyakrabban hallhatja az aki, az erdők ösvényeire tér. Újra élettel és hangokkal kezd megtelni az erdő és napról napra, hétről hétre egyre több madár fog dalra fakadni . Én már nagyon várom, a feketerigó első kicsit még félős strófáit, hogy reggelente ő ébresszen fütyülő énekével, mert ha megtalálta a hangját, onnantól kezdve nincs megállás, minden este és reggel kis koncertet fog adni a kertemben.