2016. augusztus 22., hétfő

Nyárvégi madárdalok.


 Szajkó

 Vörösbegy

Augusztus 22-ét írunk, de, ha nem lennék tisztában a naptár állásával, akkor inkább szeptember végének saccoltam volna. Egész álló nap komor, sötét fellegek uralták az égboltot, a nap sugarai pedig félősen elbújtak mögöttük. Még egy halvány sugár sem sejlett fel, ami egy kicsit melengethette volna a fázós levegőt, melyet az időről időre feltámadó erős szél, csak kellemetlenebbé tett. Az eső hol eleredt, hogy pedig elállt, ilyen időjárási helyzetben nem nagyon lehet sétákat tervezni, mert bármikor megnyílhat az ég csatornája és könnyen bőrig ázhatunk. Azonban eső ide, vagy oda azért megéri ilyenkor is a természet ösvényeit járni. Ilyenkor, nyár végén megtett erdei sétáimon gyakran már csak a csend ölel körbe és apróbb neszek törik meg azt. Száraz ágak roppanása, elsárgult falevelek halk hangja, amint megadva magukat földet érnek, egy-egy koppanás a fák törzsén, amint egy harkály kutat élelem után a kéreg repedéseiben, szárnycsapások, amint a levegőt hasítja, miközben egy másik fa törzsére repül és a makkok halk zenéje, amint elhagyva addigi lombotthonukat a talajra hullva kezdik meg új életüket, hiszen, ha a szerencse melléjük szegődik, hosszú évek leforgása alatt, szép sudár fákká tudnak cseperedni. Azonban ma délután nem csak ezek a halk neszek kísértek el utamon, a hűvös és borult idő ellenére, a fák között, mintha nyár búcsúztató örömünnepet tartottak volna a madarak. Alig léptem ki az erdő szélére, a rozsdafarkú rekedtes éneke fogadott, olyan csengően dalolt, hogy az az érzésem volt, mintha egy szeszélyes, áprilisi nap lenne és szíve választottját akarná elcsábítani, messzire hangzó előadásával. A dalt hallgatva behunytam a szemem és magam előtt láttam az üde zöld ruhába öltözött fákat, a tavasz apró, színes virágait és szinte éreztem a kökényvirágok édes illatát. Ábrándozásomból a szajkó veszekedése zökkentett ki és vissza kellett térnem az esőtől csepegő, megfakult lombokkal is délcegen álló fákhoz és a nyirkos, avar illatához. Azonban be kell, hogy valljam ezt is szeretem, hisz ennek is megvan a maga varázsa és szépsége. A szajkó kiabálását egy másik követte, mintha tollba akartak volna valamin kapni, látni nem láttam, hogy mi volt a nagy csetepaté oka, de az biztos, hogy a rozsdafarkút úgy megrémisztették, szegénynek elment a kedve a dalolástól. Az erdő talaját egyre vastagodó avarszőnyeg borítja, melyen olyan kellemes az járás, mintha a legpuhább szőnyegen szedném a lábaimat. Az időről időre feltámadó szélben, pedig egyre több levél gyarapította ezt a puha takarót. Szép lassan a szajkók is megnyugodtak és visszatért a csend és a nyugalom a fák közé, vártam hátha kedvet kap a rozsdafarkú az újabb énekhez, de nem így lett. Továbbindultam hát, egyre beljebb a fák közé. Gumicsizmám csurom sarasan cuppogott az átázott ösvényen, a fejem tetejére pedig kövér cseppekben hullott a fák levelein megmaradt eső. Az avarból gombák tucatjai kukucskáltak ki és törtek a fény felé. Az ágak között, vörös mellényes vörösbegy csettegett és hívta fel magára a figyelmet, követni kezdtem a hangot, hátha megpillanthatom őt, de bármennyire is kutattam szemeimmel, nem bírtam ráakadni. Pillanatok múlva már nem a csettegésével kedveskedett nekem, hanem szolidan és félősen énekelni kezdett. Sajnos nem sokáig tartott ez az egyszemélyes hangverseny, de ez is több volt, mint a semmi és, ha a természet is úgy akarja, akkor az ősz folyamán még hallhatom újra és újra felcsendülő énekét. Amikor elindultam egy kicsit világosodni kezdett az égbolt és azt gondoltam, lehet még a nap sugarai is előbújnak, de ez a világosság csak tiszavirág életű volt, mert az amúgy is sötét erdőben, ahol a fák koronája között nem sok fény tud bejutni, egyre csak sötétedett, olyannyira, hogy olyan érzésem volt, mintha hirtelen a szürkület köszöntött volna be és pillanatok múlva követné őt az este. Pedig hol volt még az este, hiszen még csak kora délután környékén járt az idő. A cinegék a fák ágai között szálldostak és boldogan csipogtak egymásnak kapcsolat tartó hangjukon, nem tudom mi lehetett örömüknek az oka, de minden estre, ahogy hallgattam őket engem is boldogság öntött el. A komor sötétség egyre jobban uralmába kerítette az erdőt és arcomon éreztem, hogy egy-egy esőcsepp átfúrja magát a fák levelei között, majd pillanatok múlva egyre többen és többen hullottak alá a talajra. Lépteimet egyre fürgében szedtem és amikor oda értem, ahol induláskor a rozsdafarkú dalolt, most is az énekével fogadott. Tavasszal, egy kiadós, áztató eső után szoktak ilyen szépen dalolni a madarak, most nyár vége van és a nagy madárkórusból jelenleg csak ő dalolt, de ugyanolyan átéléses adta elő strófáit, mintha tavasz lett volna.


 Széncinege


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése