Erdei csillaghúr
Erdei gyömbérgyökér
Amikor csak időm
engedi, a természet ösvényeit járom, mostanában azonban elmaradtak a vasárnap
reggeli sétáim, de tegnap kora reggel újra útnak tudtam indulni. Szeretem
ezeket a reggeli sétákat, a levegőn friss és üde, az éjszaki harmat cseppek
ilyenkor még a fűszálakon csillognak és még az illatok is másak, mint
napközben. Tegnap a szokottnál is hűvösebb volt a levegő és a hosszú ujjú felsőm
kellemesen melengetett. Az erdő csendes és nyugodt volt, egyedül egy aprócska,
csinos, vörös mellényt viselő vörösbegy csattogott az ágak között, ő volt
az egyedüli fellépő a természet színpadán, ezen a kora reggeli órában. A vörösbegy
korán ébredő madár, melyről nagyobbacska gomb szemei is tanúskodnak, hiszen
pirkadatkor ő már zsákmányra vadászik és szemeinek köszönhetően, melyek
nagyobbak az átlagnál, ami megszokott az énekes madaraknál, jól lát a
szürkületi, félhomályos időszakban is. A nap sugarai még szégyenlősen elbújtak
a domb mögött, az erdőt pedig sejtelmes félhomály ülte meg. A nedves avar
kellemes illata kúszott a fák között és a csendet időről időre halk koppanás
törte meg. Valami hullott a fák lombkoronájából, pillanatok múlva ki is derült,
hogy mi, mert éppen a fejemen landolt. Lehajoltam és szemügyre vettem azt, ami
éppen az imént rám pottyant. Egy makk volt, mégpedig a cserfa makkja, mely
kedves, szőrös kis sapkácskát viselt. Ahogy szétnéztem a talajon többen is
voltak és mind arra vártak, hogy egy éhes csőrű szajkó, egy korgó gyomrú erdei
egér vagy a vaddisznó elfogyassza őket. Ahogy telnek a napok, mellyel egyre
közelebb kerülünk az őszhöz, sorra érnek be a tölgyek, a bükkök és a cserfák
termései. Az erdő pedig egyre hangosabb lesz
kopogásuktól, amint a talajon földet érnek, a madarak, a mókusok, az erdei
egerek, a vaddisznók pedig boldogan lakmározzák és gyűjtögetik majd őket, hogy
télire a raktáraik megteljenek az őszi erdő terméseivel. Az erdő ösvényei még
mindig nagyon szűkösek, csípős csalán, szúrós vadszeder bokor teszik a haladást
nehézkessé, de, ha nehezen is átjutok rajtuk. A hegyoldal tetejét,
ahová én is fel szerettem volna kapaszkodni, időközben elkezdték melengetni a
nap sugarai. Nyár elején jártam itt utoljára, akkor, amikor a madarak kedves
dalait repítette a szél és számoltam magamban, hogy hány faj énekét tudom
megszámolni a hatalmas kórus résztvevői között. Most azonban szinte néma csend
uralta az erdőt, egyedül a zöld küllő messzire hangzó kedves kacagása törte meg
azt. Legyen az bármilyen évszak vagy napszak, egyetlen sétám sem telhet el úgy,
hogy ne hallanám őt, szinte már fontos és nélkülözhetetlen hozzátartozója lett
az erre megtett sétáimnak. Az erdő
talaján megjelentek a pelyhes kenderkefüvek, melyek lilás rózsaszín virágaiban
gyönyörködhetett a szemem, ha az időjárás is kegyes lesz hozzájuk teljesen
októberig díszlenek majd. Az elmúlt hetek kiadós esőzései, majd a páradús levegő
kedvezett a gombák növekedésének. A napokban emberek tucatjai cipelték a
gombákkal megpakolt szatyraikat. A szüleim is bejárták a salgói várat körülölelő
erdőséget és találtak is szép számmal vargánya gombákat, melyet mi csak
igazinak hívunk. Erre, amerre én járom az utamat, emberekkel nem lehet találkozni,
csak az állatok nyomait őrzik az ösvények és bármennyire is nyitott szemmel
haladtam, gombával sem nagyon találkoztam, kivéve azt a pár mérgező fajt.
Azonban a gombák helyett, szebbnél szebb virágok bontogatták szirmaikat,
közöttük egy, mely igazán különleges volt a számomra, hiszen vele még nem
hozott össze a természet egyetlen találkozót sem, azonban ez a találka tegnap
kora reggel létrejött. Ez a virág pedig nem más volt, mint az ágas homokliliom. Vékonyka, szétágazó, törékeny ágain, üde,
hófehér virágok díszlenek, melyekből hosszan nyúlnak ki a porzószálak. Nagyon
boldog voltam, hogy fotógyűjteményem és ismeretem egy újabb fajjal bővült. A
hegy legtetejéről csodás a kiáltás a salgói várra és a hatalmas nagy erdőségre,
mely lakóhelyemet öleli körbe. A lefelé vezetőn úton, még több liliommal
sikerült találkoznom, melyek mind nagyon szépek voltak. A hegyoldalon olyan száraz volt a talaj, mintha
hosszú hónapok óta nem esett volna az eső, pedig volt égi áldás bőven, csak
hamar leszalad a talajról és a föld nem tudja magába szívni a nedvességet.
Hazafelé jövet útba ejtettem a kis tisztást, ahol a vaddisznók túrásának a
nyomai voltak jól láthatóak. Olyan friss volt a kiforgatott és feltúrt föld,
hogy sejtésem szerint az éjszaka leple alatt járhattak erre, élelem után
kutatva. A tisztás szélét az eredi csillaghúr apró, fehér virágai díszítették,
de virítanak még a mezei katángok, a délcegen álló orvosi somkórók, sárga virágú
szarvaskerepek, a hófehér szirommal büszkélkedőn fehér mécsvirágok, a magasra nőtt
közönséges seprencék, a fekete ökörfarkkórók, a mezei varfüvek, a réti imolák
és még sorolhatnám, egyszóval a kis tisztás, ilyenkor augusztusban még igazi
virágtengerrel fogadj a tátogatóit. Amint elhagytam a tisztást és visszaértem
az erdő fáinak ölelésébe, újra kellemesen hűvös volt a levegő. A nap sugarai,
már szebbnél szebb mintákat rajzoltak a fák vastag törzseire és a talajra, az
erdei gyömbérgyökér sárga szirmai pedig kiélvezték a szinte csak percekig tartó
napfényt, mert amilyen gyorsan elkezdte őket sütni olyan gyorsan tova is halad
a lombkorona között beszűrődő fényfoszlány. Mire hazaértem, már tíz óra is elvolt, de olyan gyorsan elszaladt
ez a pár óra, mintha percekben lett volna mérve, de ez mindig így van, ahol
igazán jó érzi magát az ember és teljesen ki tud kapcsolódni, ott szó szerint
elrepül az idő. Ezzel én is így vagyok, minden egyes alkalommal, amikor a
természet ösvényeit járom.
Fehér mécsvirág
Pelyhes kenderkefű
Mezei varfű
Réti imola
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése