Kertemben több odú van ki helyezve a fák ágainak a
védelmébe. Az egyik „B” típusú odúnak, már hetek óta szorgos kis albérlői
vannak, és a tojó széncinege már a tojásait melengeti. A másik odú azonban
üresen, lakó nélkül árválkodott. A tavalyi esztendőben csuszkák nevelték fel
benne utódaikat. A tojó száraz falevelekből épített fészket bele, sárral pedig szépen
körbe tapasztott minden apró rést, a bejáró nyílást pedig a maga méretére
szűkítette, melyhez ugyancsak sarat használt. Mindeközben a hím a fa ágai között
dalolt, védelmezve revírjét, és dolgos kis párját. Idén kora tavasszal újra
feltűnt az akácfán a hím csuszka, füttyétől és kedves dalától volt hangos a
kiskertem, én pedig boldog voltam, hogy újra itt, az én odúmban adnak életet
utódaiknak. Vártam, hogy a tojó is megjelenjen, és neki kezdjen a renoválásnak,
de nem jött. Napok teltek el, a hím csak dalolt és dalolt, de párja nem
jelentkezett, majd egyik nap a hímnek is nyoma veszett. Az odú pedig üresen
álldogált az akácfa ágai között, csak várta és várta, hátha valakinek
megtetszik, és újra csiripeléstől lesz hangos, és új életek láthatnak napvilágot
falai között. Jó pár nappal ezelőtt a kertemben ültetgettem, amikor
kopogásra lettem figyelmes. Gondoltam egy harkály kopogtatja a fa törzsét, mint
ahogyan tőle megszoktam. Tovább folytattam a munkámat, de a kopogás nem szűnt, én pedig
egyre kíváncsibb lettem, hogy ki lehet a hang okozója. Felálltam és követni
kezdtem a hangot, mely az addig üresen álló odúhoz vezetett. Valaki bent volt,
és csőrét bőszen az odú falának ütögette, de ugyan ki? Várakoztam, hátha
előmerészkedik, és a kis titokra fény derülhet, de nem akart előbújni. Hátrébb
mentem, hogy, ha megjelenik a bejáratnál nehogy megijedjen, és türelmesen tovább
álldogáltam, hisz előbb utóbb csak elő kell bújnia. És így is lett. A kopogás
abbamaradt, majd a résen egy széncinege fejecskéje tűnt fel. Fordult jobbra,
fordult balra, majd szárnyra kapott és elrepült az erdő fái közé. A diófámon
mindeközben a hím énekelt, és ahogy a tojó tovarepült ő annak rendje és módja
szerint követte párját. Akkor fény derült arra is, hogy a daloló cinege párja
volt. Szám mosolyra húzódott, és elmondhatatlanul boldog voltam, hogy ennek az odúnak
is végre lakó lesznek. Ettől a pillanattól kezdve aztán az események agymást
követték, a hím dalolt védelmezve revírjét és párját, a tojó pedig szorgosan
neki kezdett a fészek megépítésének. Az elmúlt napokban sok kedves, és vicces
pillanatot élhettem át miközben munkáját figyeltem. Egyik ilyen mosolyra
fakasztó eset az volt, amikor egy olyan ágacskát próbált betuszkolni a
bejáraton, ami egy kicsit túl méretes volt. Hiába próbálta az ág nem hajlott, és
nem engedett, de a cinege csak próbálkozott és próbálkozott, nem akarta feladni
a dolgot. Többször is kipottyant dolgos kis csőréből, de ő mindig újra és újra
neki fogott, hogy elérje célját, és, hogy az ágacska a fészkébe kerüljön. Kitartását
végül siker koronázta, mert a több percig tartó erő feszítésének meglett a
jutalma, az ág engedett, és végül bekerült a neki szánt helyére. A cinege napokon
keresztül, kisebb-nagyobb szünetekkel építkezett. Hol mohával, hol apró ágakkal
megpakolva reppent be az odúba. Tegnap délután és ma reggel pedig már a fa
törzsére kikötött kutyaszőrből válogatott, ami azt jelenti, hogy a fészek
csésze már készen van, és most a meleg, puha bélést készíti el bele. Azt a bélést
mely a tojásokat, és a belőlük kikelő fiókákat fogja melengetni heteken
keresztül.
Ezen a tavaszon már két odúnak van lakója, de még két odú
mindig albérlőre vár. Az egyikben, már évek óta a nagy pele tölti a nyári
időszakát, a másikban pedig tavaly széncinegék költöttek. Most azonban még azok
körül az odúk körül nyugalom van, de még lehet, hogy ők is lakókra fognak
találni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése