2018. március 3., szombat

Alkony az erdőszélen













Bármikor lépek rá természet ösvényére, nem tudok olyan alkalmat mondani Nektek, amikor ne kedveskedett volna nekem valamilyen szép pillanattal, de, ha pontosabban akarok fogalmazni pillanatokkal a természet. Hiszen bármikor indulok el az utamra, odakint az erdő vagy a mező ösvényein, mindig van valami kisebb nagyobb élmény, mely a szívembe lopja magát. Ezekhez, az élményekhez azonban kell egy nagyon fontos dolog, mégpedig a természet feltételek nélküli szeretete. Elfogadni úgy, ahogy teremtve lett, és olyannak szeretni amilyenné formálta magát. Nem gondolkodni azon, hogy mi lenne ha…, hanem élvezni és örömmel átélni azokat a szépségeket, melyeket megoszt velünk. Tisztelettel és alázattal haladni az utunkon, minden egyes pillanatban, amikor megadatik, hogy a társaságában legyünk. Ha pedig így cselekszünk, sok gyönyörű élmény, újabb és újabb lakók felfedezése, megismerése fog ránk várni.
A minap éppen egy ilyen gyönyörű élmény adatott meg nekünk. A roham léptekben közeledő este, sejtelmes fátylát már kezdte a tájra borítani, amikor az erdő ösvényén szedtük a lábunkat. Az égboltot gondosan betakaró szürke fellegek pedig sorra engedték útnak az aprócska hópelyheket, akik mind-mind ártatlanul lebegtek, mintha eszük ágában sem lett volna, hogy beteljesítsék sorsukat, és a talajon pihenjenek meg. Kavarogtak, vígan himbálóztak a levegőben, és amikor a jeges szél beléjük kapott vitte, repítette őket egyre-egyre messzebb. A hideg az arcomat csípte, a hópihék pedig könnyed fátylat szőttek a pillantásaim elé. A hetek óta tartó kisebb nagyobb havazások egyre csak vastagítják a puha fehér dunnát, és vannak helyek, ahol már a térdig érő hóban tudok lépkedni. De tél nem adja fel, még így március elején sem akar engedni szorításából. A havazás nem tágított, egyre-egyre több pihe érkezett a magasból, felfogva még azt a kevéske fényt is, amit a szürkület még adhatott. Ekkor az erdőszélen, egymás után menetelő szarvasokra lettünk figyelmesek. Egymás után, kisebb-nagyobb lemaradásokkal, szabályos libasorban szedték patáikat. A alkonyat már nem sok fényt hagyott, hogy tisztán lássam őket, de egy-két fotót tudtam készíteni róluk. Szerencsére a szél nekünk kedvezett, a fa vastag törzse pedig óvón eltakart minket, így szemtanúi lehettünk a 24 tagot számláló nősténycsapat kora esti vonulásának. Menet közben meg-megálltak, próbálkoztak a szinte lehetetlennel, előkaparni egy-egy falat füvet a vastag hóból, de nagy sikerrel nem jártak. Számukra is, mint a többi lakó számára egyre nagyobb kihívást jelent a hosszúra elnyúlt él.
A gímszarvasok családi csoportokban élnek, melyek nemek szerint különülnek el. A csapat élén mindig az ereje teljében álló vezértehén áll, és annak borja, aki a csapat rangelső tagja. Mindig a vezértehén vezeti a csapatot, és, ha ő menekülőre fogja, mert bármilyen veszélyt érez, a többiek követik. A csapat többi tagja ugyancsak tehenek, és azok bika, vagy ünő borjai. A természetnek hála, ezen a téli hangulatú, tavaszi estén, tehenekből álló, nősténycsapattal sikerült találkoznunk. Mégpedig ugyanazon a helyen, ahol általában az őzek is vonulni, keresgélni szoktak, ahol a patákkal kitaposott vadcsapás vezet. 
Hálás voltam a természetnek, hogy újra ilyen szép élménnyel ajándékozott meg minket, és, hogy megadta nekünk a velük való találkozást.        






Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése