A kikelet napjai szépen sorban egymást követték, mint a
pelyhes tollú kis kacsák anyjuk lépteit. Nyomukban pedig a virágok édes illatát
repítette a gyönge szellő.
Az erdő barna avartakarója már csöndesen tűrte a lakók
lépteit, már nem zizegett, nem suttogott titkos szavakat. A nap mosolygó arca
egyre hamarabb és hamarabb jelent meg a szikrázó kék égbolt peremén, és késő
estig szórta melengető sugarait. A fák magukra öltötték üde zöld
levélruhájukat, egyre több árnyékot adva az alattuk elterülő ösvényekre. A
bokrok vékonyka ágain virágok pihentek fehérek, halvány rózsaszínek, melyek
édes illata bejárata a fák rengetegének minden szegletét. Virághímes szoknyájuk
alatt pedig elődugták fejecskéjüket a gyöngyvirágok, a salamonpecsétek.
Esténként, amikor a madarak örömódája elcsendesedett, és már csak a tücskök
halk muzsikája hallatszott, az erdő tündérei elkezdték gyöngéden simogatni a
virágok aprócska harangfejét. Csilingelő zenéjük olyan halk volt, mint a
pillangók szárnyának suhogása, amikor a magasba repülnek, de mégis mindenki
meghallotta, akinek együtt dobbant a szíve az erdővel.
A tavasz szépen lassan kiteljesedett, helyébe pedig a nyár,
a fészkeket, a titkos rejtekeket új életekkel megáldó, a réteket virághímes
szőnyeggel betakaró nyár kért bebocsátást. Az erdő sűrű rejtekeiben, ahol a
nap fényében fürdő világos nappal is félhomály uralkodik pettyes felöltőt
viselő szarvas borjak, őzgidák, csíkos bundácskába bújt vadmalacok pihennek anyjuk oltalma alatt. A
hegyoldal puha földjébe megbújó kotorékában eleven rókafiak hancúroznak. A fák,
a bokrok ágai között gondosan megépített fészkekben pedig egyre nagyobb hanggal
könyörgő madárfiókák várják a pillanatot, hogy elhagyhassák addigi otthonukat.
Az erdő vékonyka hangoktól, esdeklő könyörgésektől hangos, mely hangok örömmel
töltik meg az erdő tündéreinek a szívét, hisz jól tudják, új lakókkal lett
gazdagabb féltve őrzött otthonuk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése