Ébredező természet.

Február első napjait élhetjük meg, de szemmel láthatóan, és fülel hallhatóan, változás vette kezdetét a természet hatalmas színpadán. Még csak apró jelek mutatkoznak, de aki ismeri ezeket az tudja, hogy lassan, de biztosan megkezdődik a tavaszi újjászületés, melyhez az enyhe idő is hozzásegíti az élőlényeket.

Jó pár napja megszűntek az éjszakai mínuszok, és napközben is a megszokottól jóval enyhébb az időjárás, azonban bízom benne, hogy a mostani kellemes időnek már nem lesz böjtje, mert az megint nagy károkat okozna a természetben.

Amikor csak tehetem, és időm engedi sehová máshová nem vágyok jobban, mint a természetbe, és az itt eltöltött időnek, minden egyes pillanatát ki is használom, mert ez az a hely ahol igazán jól érzem magam. A téli időszakban szinte, csak hétvégéken tudtam járni az erdő ösvényeit a korai sötétedés miatt, de ahogy lépkedünk ki belőle, úgy lesznek egyre hosszabbak a nappalok, és jelenleg 5 óra környékén kezdi csak a sötétség puha paplanját a tájra teríteni.

A hétvégén meglátogattam a kedvenc erdőmet, ahol hatalmas bükkfák, jelenleg még csupaszon meredeznek az ég felé. A több mint egy hete esett hónak, már csak a kósza emléke marad meg, valamint a rengeteg pocsolya és a szinte bokáig érő sár. A talaj is felengedett a fagy szorításából, emiatt gyakran úgy éreztem, hogy a csizmám beletapad a sárba, és erőlködnöm kellett, hogy engedjen fogásából, de ez nem szeghette kedvem. Az erdő előtt egy szép fenyves húzódik, ahol a nagy fakopáncs dobolása üdvözölt. Kerestem, kutattam szemeimmel, sikerül e megpillantanom, ezt a szép fakopogtató madarat. Miközben figyeltem merre lehet, a dobolás elmaradt, helyét sima kopogtatás vette át, melynek teljesen más funkciója van, ami nem más, mint az élelemszerzés, ugyanis így vájja ki a fák törzsében megbújt rovarokat. Ahogy kopácsolt egyfolytában a hangot követtem, és sikerült is megpillantanom, nagy munkája közepette. Percek teltek el, majd hirtelen elröppent, bízom benne, hogy élelemmel a csőrében. Tovább folytatva sétámat két szarvasra lettem figyelmes, amint a kis akácfa kérgét rágcsálták, de nem tudtam rejtve maradni éberségük elől, amint észrevettek menekülőre fogták, és eltűntek a fák sűrűjében. Én pedig vizsgálni kezdtem a megrágcsált fák törzsét, melyekről már jó nagy részen hiányzott a kéreg. A téli időszakban már többször láttam, hogy csak úgy fehérlenek a fák csupasz törzsei, melyek az éhes szarvasok emlékeit őrzik. Hiszen ebben az ínséges időszakban minden falat számít, minden ami a túlélési esélyeiket növelheti.

Szeretem ezt a nagy bükk erdőt, mert minden évszakban megvan a maga szépsége, hol több, hol kevesebb a látnivaló, de egyetlen séta sem telhet el úgy, hogy ne gazdagodnék új élményekkel. A hatalmasra nőt fák, még mind csupaszon állnak, de lassanként új életre kelnek, hiszen ők is érzik, hogy közeleg a kikelet. Az aljukban meghúzódó növények sorra ébredeznek, és jól láthatóan leveleiket bontogatják. Napról napra egyre többen bújnak elő az avar sűrűjéből, amit a nap sugarai melengetni kezdik őket. Most jön az ő időszakuk, addig tudnak pompázni míg a fák, nem öltik magukra üde zöld lombruhájukat.

Ebben az erdőben van egy hatalmas vízmosás, mely az ösvényt követi, gyakran letérek ide, hiszen ez a hely ad otthont, a pár hét múlva virágba boruló Erdei galambvirágnak, a Bársonyos tüdőfűnek, de a Bogláros szellőrózsa is otthonra lelt benne. Ezen a sétámon virággal még nem találkoztam, de kárpótolták hiányukat a különféle gombák, a pihe puha, élénk zöld színű mohák és a zuzmók, melyek szépségére újra és újra rácsodálkozok.

Sajnálom, hogy annyi mindent nem oszthatok meg veletek, a hangokat, ahogy a széncinegék a tavaszt köszöntő éneküket dalolják, az illatokat, az avar illatát, mely alól sorra bújnak elő az aprócska életek, de ezeket Ti is meghallhatjátok, megérezhetitek és megláthatjátok, ha az ébredező természet ösvényeire léptek.