Tegnap egész álló nap az eső esett, egy pillanatnyi szünetet sem hagyott a talajnak, hogy a hirtelen jött csapadékot beszívhassa. Délutánra hatalmas pocsolyák, és szó szerint bokáig érő sár fogadott a kiserdőmben. Minden csendes és nyugodt volt, csak a fák csupasz ágain hitázó vízcseppek hangja hallatszott, amikor lepottyanva földet értek, a puha avarban. A madarak is csendben voltak, ebben a szomorú időben még dalolni sem volt kedvük, pedig az elmúlt napokban gyöngyöző énekük osont a kiserdő fái között. Most is az ágakon ültek, de a dalolás helyett, ázott tollaikat igazgatták, ezzel voltak elfoglalva. Az eső azonban volt akinek tetszett, a hóvirágnak, mely egy hete még csak éppen hogy életre kezdett kelni, mostanra már szép bimbóban csalogatta a tekintetemet, ha a nap sugarai simogatták volna őt, hófehér szirmait biztosan kinyitotta volna. Azonban a nap sugarainak se híre, se hamva nem volt. Ahogy közeledett az este, a kellemes idő egyre hidegebbre fordult, és a feltámadt metsző szél, egyre szürkébb felhőket sodort fölénk, melyben már nem esőcseppek lapultak. Pillanatok alatt az eső hóra váltott, és hatalmas pelyhekben hullottak alá a talajra. Pár óra leforgása alatt, hófehér paplanját terítette a tájra a természet, a fákat, a bokrokat, és mindent beborítottak a sűrűn hulló pelyhek. Az erős szélben szinte egymást kergették, versenyezve ki éri el előbb a földet.
Izgatottan vártam a reggelt, hogy gyönyörködhessek a hófödte tájban, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan olvadásnak is indult a lehullott hó. Azért a hóvirág körül szép foltok díszlettek, és amint az előbújó napsugarak melengetni kezdtek, szépen szétnyitotta szirmait, úgy ahogyan azt tegnap elképzeltem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése