Imádkozó sáska
Harlekinkatica
Hétpettyes katicabogár
Sáska
Megpihent esőcseppek
Hosszú hetek teltek el eső nélkül. A természet minden egyes lakója az életető víz után sóhajtozott. A föld mely ráncokat viselet magán, a virágok fejecskéiket lehajtva a talajt kémlelték, mintha minden erejük elfogyott volna, a fák levelei pedig aszottan sínylődtek az ágakon. A mezők, az erdők ösvényei tikkadtan porzottak, a pocsolyák üresen, víz nélküli tátongtak, és a fák odvaiban sem volt már egy csepp éltető nedvesség sem. Az éjszakák sem hintették be harmatkönnyükkel a tájat. Hiába köszöntöttek be a hajnalok, a rétek, mezők növényein egy csepp nem sok, annyi hármat sem tudott megpihenni. A rovarok is szomjasan sínylődtek.
Aztán egy szép júliusi késő délutánon, a Karancs-hegy égbe szökő fái felett, a mennybolt sötét színbe burkolózott. A komor felhők csak kúsztak, kúsztak előre, majd megdörrent az égbolt. Az ég kékje lassan megadta magát a szürke felhőseregnek, akik pillanatok alatt uralmuk alá vették minden szeletét. A fák levelei suttogni kezdtek, és szájról - szájra terjedt a közelgő vihar, az oly rég várt felfrissülés híre. Legutoljára a mező virágai értesültek róla, és minden erejüket összeszedve, fejecskéiket felemelték, hogy lássák, valóban igaz-e a hír. Amikor szembesültek vele, hogy lassan megérkezik az égi áldás, szirmaikat összezárták, fejüket lehajtották, hogy védjék magukat, az eső erős cseppjeitől. A rovarok is szedelőzködni kezdetek, mindenki biztonságos helyet keresett magának. Volt aki a bokrok levelei közé menekült, voltak akik a fűszálak között keresek menedéket. Csend szállt a tisztásra, mindenki némán várta a vihar megérkeztét. Hirtelen, messziről jött, idegen szelek kezdték borzolni a fák karjait, akik egymásba kapaszkodva, panaszos roppanásokat hallgattak. A vihar előfutárai tépték a leveleket, és szórták szerte szét őket. Hirtelen fényes villám hasított végig az égen, és pillanatok alatt a földbe csapott. Nyomát mély dörrenés követte. Az első villámot követte a többi, és szinte teljesen összeolvadtak a nyomukat követő mennydörgések. A tájra teljes sötétség telepedett, mint alkonyat idején, amikor az éjszaka közeleg. Majd hirtelen hatalmas, mélyen kopogó cseppekben megeredt az eső. Ereje félelmetes volt, nem úgy, mint napokkal ezelőtt, amikor a gyengéd cseppek még az erdő talaját sem érték el, hisz pászmájukat az erdő fái felfogtak. Most a vihar olyan erővel csapott le, hogy a földön pihenő mélyedések pillanatok alatt kis tavakká változtak. A hirtelen jött csapadékot a talaj nem tudta elnyelni, pedig szomjasan várt az életető esőre. A felhők gyorsan robogtak, nem marasztalhatta őket senki, vitték más vidékére a felfrissülés. Az eső hirtelen elállt, a mennydörgés egyre távolodott, hangja csendesült. Az erdőre és a tisztásra visszatért a csend, melyet csak a fák leveleiről alá hulló cseppek törtek meg. Az ég tisztulni kezdett, kék színben tündökölve vette át a hatalmat. A nap sugarai is előbújtak, fényük pedig csillogó gyémántokká varázsolták a növényeken pihenő esőcseppeket. Ragyogtak a fűszálakon, a virágok szirmain, a rovarok testén, mindent beborítottak, és mindenkit csillogó cseppruhába öltöztettek. A katicabogarak pettyes ruhácskáin, a sáskák felöltőjén, a lepkék szárnyain, a növények testén, és az idén először látott áhítatos manó hosszú csápján is megpihente. A levegő megtelt a felfrissülés utánozhatatlan illatával. Zöld küllők kacagtak a lombok között, fekete rigók ricsajoztak örömükben, fiatal cinegék csacsogtak rémülten, hisz ez volt rövidke életük első vihara, a szajkók pedig most is csak egymással zsörtölődtek. Mindenki új életre kapott, mindenki előbújt a rejtekéből, és aki csak tehette sietett szomját oltani. A fák odvai, a föld mélyedései újra megteltek friss vízzel, és mindannyian szomjas vendégeiket várták. A tikkadt búslakodásnak pillanatok alatt nyoma veszett, helyet a felfrissült boldogság vette át.
Aztán egy szép júliusi késő délutánon, a Karancs-hegy égbe szökő fái felett, a mennybolt sötét színbe burkolózott. A komor felhők csak kúsztak, kúsztak előre, majd megdörrent az égbolt. Az ég kékje lassan megadta magát a szürke felhőseregnek, akik pillanatok alatt uralmuk alá vették minden szeletét. A fák levelei suttogni kezdtek, és szájról - szájra terjedt a közelgő vihar, az oly rég várt felfrissülés híre. Legutoljára a mező virágai értesültek róla, és minden erejüket összeszedve, fejecskéiket felemelték, hogy lássák, valóban igaz-e a hír. Amikor szembesültek vele, hogy lassan megérkezik az égi áldás, szirmaikat összezárták, fejüket lehajtották, hogy védjék magukat, az eső erős cseppjeitől. A rovarok is szedelőzködni kezdetek, mindenki biztonságos helyet keresett magának. Volt aki a bokrok levelei közé menekült, voltak akik a fűszálak között keresek menedéket. Csend szállt a tisztásra, mindenki némán várta a vihar megérkeztét. Hirtelen, messziről jött, idegen szelek kezdték borzolni a fák karjait, akik egymásba kapaszkodva, panaszos roppanásokat hallgattak. A vihar előfutárai tépték a leveleket, és szórták szerte szét őket. Hirtelen fényes villám hasított végig az égen, és pillanatok alatt a földbe csapott. Nyomát mély dörrenés követte. Az első villámot követte a többi, és szinte teljesen összeolvadtak a nyomukat követő mennydörgések. A tájra teljes sötétség telepedett, mint alkonyat idején, amikor az éjszaka közeleg. Majd hirtelen hatalmas, mélyen kopogó cseppekben megeredt az eső. Ereje félelmetes volt, nem úgy, mint napokkal ezelőtt, amikor a gyengéd cseppek még az erdő talaját sem érték el, hisz pászmájukat az erdő fái felfogtak. Most a vihar olyan erővel csapott le, hogy a földön pihenő mélyedések pillanatok alatt kis tavakká változtak. A hirtelen jött csapadékot a talaj nem tudta elnyelni, pedig szomjasan várt az életető esőre. A felhők gyorsan robogtak, nem marasztalhatta őket senki, vitték más vidékére a felfrissülés. Az eső hirtelen elállt, a mennydörgés egyre távolodott, hangja csendesült. Az erdőre és a tisztásra visszatért a csend, melyet csak a fák leveleiről alá hulló cseppek törtek meg. Az ég tisztulni kezdett, kék színben tündökölve vette át a hatalmat. A nap sugarai is előbújtak, fényük pedig csillogó gyémántokká varázsolták a növényeken pihenő esőcseppeket. Ragyogtak a fűszálakon, a virágok szirmain, a rovarok testén, mindent beborítottak, és mindenkit csillogó cseppruhába öltöztettek. A katicabogarak pettyes ruhácskáin, a sáskák felöltőjén, a lepkék szárnyain, a növények testén, és az idén először látott áhítatos manó hosszú csápján is megpihente. A levegő megtelt a felfrissülés utánozhatatlan illatával. Zöld küllők kacagtak a lombok között, fekete rigók ricsajoztak örömükben, fiatal cinegék csacsogtak rémülten, hisz ez volt rövidke életük első vihara, a szajkók pedig most is csak egymással zsörtölődtek. Mindenki új életre kapott, mindenki előbújt a rejtekéből, és aki csak tehette sietett szomját oltani. A fák odvai, a föld mélyedései újra megteltek friss vízzel, és mindannyian szomjas vendégeiket várták. A tikkadt búslakodásnak pillanatok alatt nyoma veszett, helyet a felfrissült boldogság vette át.
Kóbor ékesboglárka
Sáska
Sáska
Zengőlégy
Csíkos pajzsospoloska
Especially fine!
VálaszTörlés