Ma a a kék cinege család történetét folytatom, akiknek életük piciny részébe bebocsátást nyerhettem, a természetnek hála.
Némán ülök a vadszeder bokrok takarásában, egy kényelmes, mohával gondosan fedett fa rönkjén, aki egykor ugyanolyan fontos tagja volt az erdőnek, mint az az akácfa akinek ágán a kék cinege fióka álldogál. A szél újra és újra tollait borzolja, hol lágyan, hol kicsit erősebben. A Napocska mosolyogva küldi felé melengető sugarait, akik szünet nélkül, lágy érintésekkel simogatják védtelen, törékeny kis testét. Egyhelyben rostokol, se jobbra, se balra nem mozdul, mintha piciny lábai földbe gyökérzetek volna. Szemeit le-le hunyja, pilled egy kicsit, majd mintha eszébe jutna éhsége, vékony hangon csivitelni kezd. Hangja lágyan szól, szinte alig hallható, a madarak hangos koncertje könnyedén fölé kerekedik. De mégis meghallják szülei fiókájuk könyörgését. Hol a hím, hol a tojó érkezik hozzá, pár pillanatnyi eltéréssel, majd hosszabb szünet következik. Talán a többi apróságot etetik, messzebbről cingár hangjukat hozza felém a szél.
A bokrok sűrűjében méhek zümmögnek. Szorgalmasan gyűjtögetik a virágok pollenjét. Jó pár méterre tőlem őz riaszt. Egészen biztos felé viszi a szél az illatom, látni nem lát, de csalhatatlanul érzi érzékeny szaglásával a közelségem. Hallom lépteit, patái alatt vékonyka ágak reccsennek, majd elhalkulnak a hangok. Az őz tovább állt.
A kis cinege türelemmel várakozik, hogy az idejét elüsse tollait tisztogatja. Pihés ruhácskáján könnyedén csillognak a Nap sugarai. Már legalább öt perc telt el etetés nélkül, lassan várható, hogy újra finom falatokat hoznak szülei. És így is van, a kis kék cinege mintha érezné szülei közeledését, hangosan csipogni kezd, és pillanatok múlva fel is tűnnek. Apja csőrében szép kövérre hízott, élénk zöld színű hernyó ficánkol. Tekeredik össze - vissza, mintha érezné vesztét. A cinke párszor a fához szorítja, majd fiókája sárga torkába próbálja taszigálni. De nem sikerül, fiacskája nem tudja lenyelni, vissza kiveszi, igazít rajta még egyszer, és újra a hatalmasra nyitott csőrbe igazgatja. Ezennel sikerrel jár, a fióka elnyelik a méretes falatot. Apja még szemléli minden rendben van e, és pár pillanat múlva már reppen is tova. A másik akácfán anyja topog, várja, hogy párja távozzon, most ő hozza a következő falatot. A kicsi könnyedén elnyeli a csemegét, anyja pedig már fordul is tova. Nem tétlenkednek, nincs idő a pihenésre, sok éhes csőr várja a betevőt. Egész álló nap keresnek - kutatnak a szülők, de a természet segíti őket. A fák, a bokrok levelein, ágain, törzsein rengeteg hernyó, rengeteg rovar lapul meg. Pláne most, a hosszú ideig tartó esőzések után. A természet bőségesen megterítette az asztalát, hogy senki se maradjon éhesen.
Lassan én is indulok. Óvatosan felállok, még két pillantást vetek az aprósága, és halkan sok szerencsét, szép, biztonságos jövőt kívánok neki. Egy aprócska könnycseppel küzdök a szememben. Szeretném, ha rá is olyan jövő várna, mint szüleire. Szeretném, ha neki is jövő tavaszra megadatna a család, a folyton fecsegő fiókák. Szeretném, ha egy napon ő is betérne a fák ölelésében lapuló kertembe. Ha csinos felnőtt ruhácskáját megmutatná nekem, de ez csak egy kósza vágy, de talán teljesülhet, tudtomon kívül. Visszafelé haladok az ösvényen, a sűrű fűből száz meg száz szúnyog reppen fel lépteim nyomán. A fejem felett kék cinege fecseg, majd fordul kettőt, felszáll a tölgyfa ágára, az egyik üde zöld levélen ügyesen csüngeszkedni kezd és egy élénk zöld színű hernyót csíp nyakon. A hernyó izeg - mozog, életéért harcol, de a cinege már nem engedi. Kéklő szárnyait széttárja, kedves arcával mintha rám mosolyogna és már reppen is tova. Talán a pici fiókának érkezik a következő finom csemege, amitől egyre nagyobbra és nagyobbra tud cseperedni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése