Elképesztő ügyességű őszapók

 Őszapó

Lábujjai között fogja az elemózsiát

Őszapó

Úgy használja lábacskáját, mint mi a kezeinket

Amikor időm engedi a természet lakóit figyelem. Hallgatom hangjaikat, hátrahagyott neszeiket, szemmel követem viselkedésüket és szokásaikat. Az erdő közelségének hála élőlénybarát keretemet nagyon sok vendég tiszteli meg. Madarak, mókusok, lepkék, különféle rovarok, hüllők, és még sorolhatnám mennyi erdőlakó tér be hozzám a finom falatok, a friss víz, a fészkelő helyek és a biztonság reményében. Hiszen nálam mindent megtalálnak, mert mindannyian fontos és tiszteletbeli tagjai a kertemnek.

Jelen történetem egy égészen aprócska termetű madarakról fog szólni. Ők nem mások, mint az apró gomb szemekkel, feltűnő hosszú farokkal, kedves arccal és hihetetlen ügyességgel megáldott őszapók. Gömbölyded testük, hosszú farkuk olyan egyedi külsőt kölcsönöz nekik, hogy más madarakkal nem igen tudjuk összetéveszteni őket. Gyakran jellegzetes vékonyka „szirr-szirr-szirr” kapcsolattartó hangjuk árulja el jelenlétüket, mely csicsergéssel a csapatba verődött őszapók kommunikálnak egymással. A csapat egyedei miközben az erdők, mezők ösvényeit járják élelem után kutatva, folyamatosan, vékonyka hangjuk segítségével tartják egymás között a kapcsolatot.

Az idei esztendő telén a természetnek hála, nem csak az erdő fáinak a védelmében, hanem a saját kertemben is gyakran meg tudom figyelni őket. Szinte nem telik el úgy egyetlen nap sem, hogy ne tisztelnének meg kedves jelenlétükkel. Amikor meglátom őket hihetetlen boldogság önti el a szívem, hiszen nagyon szeretem őket. Összetartó, szoros társas kapcsolatuk, kedves megjelenésük, apró, folyton csillogó szemecskéik, fehér arcocskájuk könnyedén elvarázsolja a szívem, és ezzel szerintem nem vagyok egyedül. Ma délelőtt ez a körülbelül 15-20 egyedből álló őszapó csapat ismét nálam járt. Kedvenc csemegéjüket a cinkegolyót, mogyorót, az ipari tepertőt, és a meghántolt napraforgómagot csipegették. Az ablakomból figyeltem őket amint egyik pillanatban itt, a másikban pedig már ott voltak. Nyughatatlan, folyton mozgásban lévő kis gombolyagok.

Az egyik őszapó fél lábbal az ágon csüngött. Először azt hittem, hogy a másik lábának valami baja esett, és azért nem tudja használni. Kamerámmal ráközelítettem, amikor láttam, hogy szerencsére a lábacskájának kutya baja nem volt, hanem abban bizony egy szem hántolt napraforgó magot szorongatott. Fejjel lefelé csüngve, lábujjait teljesen úgy használta, mint mi a kezeinken lévő ujjainkat. Vékonyka ujjait a mag köré fonta, erősen tartva azt, miközben a másik lábával a fa ágába kapaszkodott, aprócska csőrével pedig bőszen csipegette a finom csemegét. Hihetetlen látványt, és megfigyelési élményt nyújtott, hisz ilyet eddig még soha nem láttam. Nem sokkal később ez az eset újra megismétlődött. Egy másik őszapó a beülő ágon ácsorgott, és éppen úgy, mint ahogy azt a nem sokkal előtte megfigyel egyed is tette ugyan úgy falatozott. Testhelyzete ennek más volt, de ő is egyik lábával a fába kapaszkodott, a másik lába ujjacskái között pedig egy szem hántolt magszemet szorongatott, csőrével pedig apró falatokban csipegette az elemózsiát.

A természet lakói mindig meg tudnak lepni kedves pillanatokkal. Ezen a napon az őszapók egy életre szóló élménnyel ajándékoztak meg, hiszen újra bebizonyították elképesztő ügyességüket.   

   

     

Téli erdő kis kalaposai

Van egy kedves kinézetű, igazán aprócska gombafaj, melynek a megjelenése bizonyítja, hogy a tél bebocsátást nyert a természet ösvényeire. Ő pedig nem más, mint a téli fülőke.

A természet 2017 telén kedveskedett nekem a vele való első találkozással, és azóta is éberen figyelem őket téli hónapokban, hátha ismét mellém szegődik a szerencse, és újra találkozhatok velük. A természetnek hála, tavaly sem maradt el a találkozás, igaz akkor az erdő teljesen más szegletében örvendeztettek meg a jelenlétükkel. Az ünnepek alatt útra keltem, és felkerestem a téli fülőkék élőhelyét, azt a fát, melyen az elmúlt télen is termőtesteiket növesztették.

Különleges, egyedi szokásokkal és felépítéssel rendelkező gombák ők, hiszen ellentétben a legtöbb fajjal, velük a hideg hónapokban találkozhatunk. Általában az őszi első fagyok után kezdenek el növögetni, és egészen a következő tavaszig folyamatosan növesztik termőtesteiket. Nekik nem jelentenek akadályt a téli fagyos időszakok sem. Amikor a természet ösvényeit a vastag hótakaró, és a mínuszok veszik uralmuk alá, kicsit megpihennek, majd mihelyst picit enyhülni kezd az időjárás, fejlődésüket ott folytatják, ahol a kemény fagyok előtt abbahagyták.

Izgatottan haladtam az utamon, és közben arról ábrándoztam, hogy milyen jó is lenne, ha meg tudnám őket pillantani, ott ahol tavaly is éldegéltek. Vágyam pedig ügyesen valóra is vált, hiszen ott voltak. Kis csoportba tömörülve bújtak elő a fa kérge alól. Voltak köztük nagyobbak, és egészen aprók is. Csodás kis fülőkecsoporthoz volt ismét szerencsém, és, ahogy figyeltem őket megállapítottam, hogy jóval többen vannak, mint a legutóbbi, hosszú hónapokkal ezelőtti találkozáskor. Boldog voltam, hogy újra láthattam őket, hogy a természet újra megadta a velük való találkozást.

A tél faggyal, és reményeim szerint hóval tarkított hosszú hónapjai még előttünk és az erdők, mezők lakói előtt állnak. De fagy és hó ide vagy oda, az egészen biztos, hogy ezen a télen sem kell kalapos kis kedvenceim látványát nélkülöznöm. Szemeimet nyitva tartva fogom az utamat járni, éppen úgy, mint eddig is tettem, hátha mellém szegődik a szerencse, és más fülőkecsoportot is sikerül még megfigyelnem.   

Az én madárbarát kertem - A friss víz fontossága!

Balkáni gerle az itatóban vesz frissítő fürdőt

A madarak friss vízzel való ellátása alap madárvédelmi tevékenység, melyet az év minden egyes napján célszerű alkalmaznunk. 

Gondoljunk csak bele, a mi szervezetünk egészséges működéséhez milyen fontos a víz, hogy minden nap, többször is hozzájussunk, és többek között szomjunkat tudjuk oltani vele. Nos, a madarak ugyan így vannak ezzel. A friss víz számukra is elengedhetetlen fontosságú, hiszen fontos a szervezetük működéséhez, szomjuk oltásához, és egészséges tollazatuk megóvásához. A madarak napjában többször is kis mennyiségű, általában csak pár korty vizet fogyasztanak, valamint az itatókat napi rendszerességgel tollaik ápolása miatt is felkeresik. Hiszen csak egészséges, tiszta és ápolt tollakkal tudnak biztonságosan repülni. Tehát a kihelyezte itatókat több célra is használják tollas kis barátaink, mely az esztendő minden egyes napján elengedhetetlen a számukra. Éppen ezért ne csak a nyári időszakban gondoskodjunk vízzel való ellátásukról, hanem az őszi és a téli hónapokban is. 

A kertünket látogató kis tollasok nagy része napraforgómaggal táplálkozik, melyre hamar megszomjaznak, így a kiszáradás veszélye a téli időszakban is rájuk leselkedik, és, ha csapadékmentes, száraz időszakokat tartogatnak a hideg hónapok, esélyük sincsen vízhez jutniuk, vagy nagy távolságokat kell megtenniük érte, mely az étkezéstől veszi el, amúgy is rövidke idejüket. 

A kemény fagyokkal tarkított hosszú hetek alatt tudom, hogy nem könnyű feladat a friss víz folyékony halmazállapotának a megőrzése. Amikor időnk engedi próbáljuk ki azonos időszakokban kihelyezni a friss vizet, melyet a madarak hamar megszoknak, de halottam már egyéb praktikákat is. Fontos, hogy langyos vizet öntsünk az itatóba. Az itató bármilyen anyagból készülhet, de a fagyban a műanyag, kb. 5 cm-es magasságú és 50 cm-es átmérőjű virágalátét a legideálisabb. Nagysága miatt, akár a méretesebb szajkók, balkáni gerlék is könnyedén tudnak benne fürödni is. Nagyon fontos azonban, hogy 3 centiméternél mélyebb vizet ne töltsünk bele, és tegyünk vagy egy darabka követ, vagy vastagabb ágat, hogy a kistestű madarak is biztonságban érezzék magukat. Az én kertemben két itató is van, egy kisebb és egy nagyobb, így a kis tollasok kedvük, és testalkatuk szerint tudják használni.

Én az itatómat olyan helyre tettem ki, ahol a téli hónapokban is érik a nap sugarai, hiszen az a kis meleg melyet ilyenkor adni tudnak éppen elég arra, hogy a víz nehezebben fagyjon be. Valamint fontosnak tartom, hogy az itatóm közelében ott álldogál a cseresznyefám, és a japánbirs bokrom, mely védelmet nyújt a madaraknak. Fürdés után csapzottan, víztől átitatott tollakkal nehéz a repülés, így jobban ki vannak téve a ragadozók támadásának, de az ágak sűrűjében nyugodtan tudnak tollászkodni, és szárítkozni.

Ha a víz napközben mégis befagy akkor van még egy jó megoldás, melyet én is folyamatosan alkalmazok, mégpedig az alma kihelyezése, melynek lédús húsával bármikor enyhíteni tudják szomjúságukat.   

A következő "Az én madárbarát kertem" bejegyzésében az almáról fogok írni Nektek, mely több okból is fontos táplálék a madaraknak a téli hónapokban.

Szajkó az itatóban

Jégkristályok csillogása

 Csillogó jégkristályok 

 Mezei varfű

 Pelyhes kenderkefű

Egynyári seprence

Egynyári seprence

Az öreg december nehézkes léptekkel megérkezett. Hosszú deres szakállából az éjszaka csöndes, csillagoktól fényes leple alatt apró jégkristályokat pergetett az álmodozó tájra. Hajnalra fagy, dermesztő hideg vette uralmába a természet ösvényeit, melynek lakó dideregve ébredtek ezen a reggelen. Minden növényt, minden fát és bokrok, a talajon pihenő elszáradt leveleket csillogó dérruhába öltöztetett.

Reggel, amikor sétámra indultam még a fagy uralta az ösvényeket. Minden lakója megdermedve álldogált. Az erdőszélén szirmait bontogató pelyhes kenderkefű virágain, levelein aprócska jégkristályok pihentek, ahogy pedig az álmosan ébredező nap végigsimította őket csillogni kezdtek, hogy fényükkel beragyogják az ösvényt. A madarak is dideregve dörgölték ki az álmot a szemeikből, csöndes mozgásuk halk, szinte alig hallható nesze osont az ég felé nyújtózó fák ágai között.

Amikor az erdei tisztásra értem a nap már magasabban ballagott az égen, és hol itt, hol ott szűrődtek be sugarai. A látvány, amikor végig cirógatták a dér ruhába öltözött elszáradt növényeket az maga volt a csoda. Minden szikrázott, szó szerint csillogott, mintha aprócska fényesre csiszolt gyémántok szóródtak volna szerte szét. Egyik másik lassan olvadozó cseppben pedig a szivárvány színei látszódtak.

Ahogy lábaimat szedtem virágokat kerestem, olyan aprócska szépségeket akik dacolva a téli fagyos idővel még szirmaikat szétbontogatva élik életüket. A száraz növények rengetege közt egy lila színben tündöklő mezei varfüvet, és egy egynyári seprencét is találtam. Szirmaikon a az öreg december szakállából kihullott jégkristályok csillogtak. A tisztás legszélén pedig egy közönséges cickafark is kitartóan virított. Mindhárom virág teste jégbe fagyva, mint törékeny vékony üveg várta a levegő lassú melegedését.

Ahogy a nap korongja egyre magasabbra kúszott az égen egészen lassan kezdett a fagy is engedi kemény szorításából. A fák ágai között cinegék csacsogtak, a magas sudarakba tengelicek és csízek diskuráltak, hangjuk pedig úgy csengtek mint az aprócska csengettyűk.

 Csillogó jégkristályok

 Közönséges cickafark

Ősz végén

Júdásfülegomba

Lassan, de biztosan végéhez közeledik az ősz, mely az idei esztendőben kellemes meleg időt és bőséges csapadékáldást tartogatott. Igen az eső cseppjei valóban áldást jelentettek az erdők, mezők ösvényeinek, melyek szárazon, repedezetten álltak a színes levelekkel büszkélkedő, és az álmukra szenderedő növények védelmében. A november is, éppen úgy, mint az ősz többi hónapja, a szokottnál enyhébben alakult. Pedig már egészen halkan, új évszak kopogtat a természet ajtaján, de úgy tűnik az időjárás ezzel mit sem törődik.

Vasárnap kora reggel, amikor utamra indultam kellemes enyhe idő fogadott a fák rengetegében. A sudarakba gyenge szél osont, de már nem volt kiket táncba vinnie. Az ágak csupaszon álltak, karjaikkal az ég felé nyújtózkodtak, leveleik pedig a talajon pihentek vastag, puha avarrá sokasodva, melyen ezen a reggelen oly kellemes volt a járás. Most nem zizegtek a talpaim alatt, az eső cseppjeitől elnehezülten, csöndesen, hallgatagon tűrték lépteimet. Az égbolton fehér pamacsok úsztak tova, mint egy kedves nyáj, akiket láthatatlan kezek terelnek. Jó pár napja nem sütött ki a nap, de ez a reggel a jó idő, egy szép őszi vasárnap reményét hordozta magában.

Amikor a tisztásra értem már a hegy tetején álldogáló tölgyfák koronáit simogatták a napsugarak, de most utam, nem arra vitt. A napos idő csábított, hogy arra menjek, de szívem mást diktált, és rá hallgattam. Hiába vágytam már a napsugarak melengető simítására, hisz oly sok napon át nélkülözni kellett, mégis a félhomály, a nyirkos völgy mélye  felé vettem az irányt. Abban bíztam, hogy a sok eső, a langyos őszi idő, kalapos kis kedvenceimre jótékony hatással lehetett. Sejtesem pedig be is igazolódott, hiszen a völgy mélye telis-tele volt aprócska gombákkal. Minden honnan előbújtak, a vastag avarpaplan alól, a fák törzsein pihenő mohapárnák védelméből, és a kidőlt fák kérgeinek repedéseiből is. Egyik kisebb volt mint a másik. Egészen vékonyka tönkjükön, olyan apró és törékeny kalapkát viseltek, hogy  egy nagyobb esőcsepp könnyedén kárt tudott volna bennük tenni. Biztonsággal nem tudnám őket nektek megnevezni, találgatásokba pedig nem bocsátkozom, mert a gombáknál ez nem engedhető meg. Hozzájuk szakértelem kell, velük tévedni nem lehet. A sok gomba közül egy volt, akit ismertem. Aki jellegzetes kinézetének köszönhetően könnyen beazonosítható, ő pedig nem más, mint a júdásfülegomba. Emberi fülre emlékeztetőt megjelenése megkönnyíti a meghatározást. Olyanok mintha ők lennének az erdő fülei, akik ágakon, mohás fák törzsein meglapulva hallgatóznak.

A völgyből hazafelé indulva utamat a madarak kedves hangjai kísérték. A kellemes meleg, a nap szikrázó sugarai jókedvre derítették a fák ágai között motozó tollas kis társaságot. Csacsogtak a cinegék, egymással diskuráltak a csuszkák, kedves hangjukon fecsegtek az őszapók, hívogatójukat ismételgették a a süvöltők, a fák sudarai felett egerészölyv kiáltotta messzire hangzó "hié-hié" strófáit, melyre a szajkók éktelen rikácsolásba kezdtek. Az erdő ösvénye élettel és hangokkal telt meg, melyet oly jó volt hallgatni, a csöndes, ködös napok után. Szeretem az erdő csendjét is, amikor pár nappal ezelőtt a köd puha leple alatt a némaság volt az úr, de amikor meghallom a madarak kedves hangjait, szívemet azon nyomban elvarázsolják.

Az én madárbarát kertem - A madáretetés szabályai!

 Kék cinege a cinkegolyóval megtöltött etetőn

A madarak etetését az első őszi fagyok beköszöntekkor kell megkezdeni, és azok folyamatos megszűnéséig kell folytatnunk. Ez az időjárástól függően körülbelül októbertől egészen április elejéig is eltarthat. Természetesen a hosszú évek alatt előfordult, hogy a fagyos hideg idő előbb beköszöntött, vagy tovább tartott. Mindig az időjárás alakulása az, ami eldönti, meghatározza, hogy mettől meddig van szüksége a madaraknak a segítségünkre.

Mielőtt az idei esztendőben is elkezdeném megosztani Veletek madárbarát kertem eseményeit, fontos, hogy leírjam a madáretetés legfontosabb szabályait. Hiszen lehet, hogy a megosztott történeteim, fotóim adnak nektek is kedvet, ehhez a nemes cselekedethez, melyet bárhol, akár még panelház ablakában, vagy erkélyén is alkalmazni tudtok.

Az első fontos szabály, mint már említettem az etetés elkezdésének időpontja! Én már hetekkel ezelőtt elkezdtem feltölteni az etetőimet, amikor az első őszi fagyok beköszöntöttek, a kis tollasok pedig örömmel jönnek hozzám látogatóba nap, mint nap. Igaz az elmúlt időszakban nem süllyedt nulla fok alá a hőmérséklet, de a csapadékos, hűvös, ködös, nyirkos idő éppen úgy próbára teszi életüket, és ilyenkor is nagyon fontos nekik a segítségünk. 

A másik nagyon fontos szabály a folyamatosság!!! 

Ha elkezdtük a legfontosabb és leghosszabb ideig tartó madárvédelmi tevékenységet, akkor azt az etetési időszak minden áldott napján folyamatosan, és odafigyelve kell tennünk. A kis tollasok hamar megszokják, hogy etetőinkben hozzá tudnak jutni a számukra szükséges elemózsiához, melyre számítanak is. A környékről vagy akár messzebbről is vonzza a madarakat a biztos élelemforrás, és, ha ez bármilyen oknál fogva megszűnne, pláne a kemény fagyokkal tarkított téli napok alatt, akkor tollas barátaink nagy bajba kerülnének. Kertünk vendégeinek nagy része csupán pár grammos kis apróság, akinek a téli időszak napjainak nagy része arról szól, hogy a szervezetük megfelelő működéséhez, és éltben maradásukhoz szükséges táplálékhoz hozzá tudjanak jutni. A rövid nappali időszakok, a kemény fagyok, és a hótakaró csak tovább nehezítik a helyzetüket. Reggeltől estig mindössze 5-6 órájuk van arra, hogy a betevőjüket meg tudják keresni, és el tudják fogyasztani. A kistestű madarak teste csupán egy-két napra elegendő zsírtartalékot képes felhalmozni. Ha bármilyen okból kifolyólag nem sikerül nekik a megfelelő mennyiségű táplálékihoz hozzájutniuk, akkor az előttük álló, fagyos éjszaka akár végzetes is lehet a számukra.
A kertünket látogató tollas vendégek megszokják, és számítanak a feltöltött etetők kínálatára, hogy minden nap hozzá tudnak jutni a szükséges betevőjükhöz, éppen ezért olyan fontos az etetés folyamatossága.
A harmadik legfontosabb szabály a megfelelő táplálék!!! 
A madarak táplálékáról a későbbiekben részletesen fogok írni nektek, de most fontos megjegyeznem, hogy milyen elemózsiát ne kínáljunk fel tollas kis barátainknak. Nagyon fontos, hogy az etetőkbe kihelyezett élelem mindig natúr legyen. Soha ne töltsük meg a kis madárvendéglőket sós, fűszeres vagy füstölt eleségekkel. Valamint fontos szabály, hogy tilos a madaraknak kenyeret, kiflit valamint egyéb péksüteményt vagy azok morzsáját kihelyezni. Hiszen az erjedésnek induló élelmiszerek súlyos bél és gyomorgyulladást okozhatnak, melyek esetenként a kis tollasok halálához is vezethetnek.

Ahogy Ti is látjátok, tollas barátaink etetése, mely a legfontosabb madárvédelmi tevékenység nagyon nagy odafigyelést, elhivatottságot, és rendszerességet követel. Ezért nagyon fontos, hogy csak akkor kezdjen bele bárki is, ha a madarak élelemmel való ellátását kellően odafigyelve, napi rendszerességgel tudja biztosítani, hosszú hónapokon keresztül!!!

Végezetül elöljáróban szót ejtenék az itatásról is, melyet a nyári hónapok végeztével fontos tovább folytatnunk, így ezt a madárvédelmi tevékenységet az esztendő minden napján alkalmaznunk kell.

A következő „Az én madárbarát kertem” bejegyzésében bővebben fogok írni a madarak számára kihelyezett friss víz fontosságáról.      

 Szajkók a talajetetőn

Nagy őzlábgombák az avar védelmében

Az idei ősz második fele bőséges csapadékkal áldotta meg a természet szerteágazó ösvényeit. Nagyon nagy szüksége volt már a földnek az éltető eső cseppjeire, hiszen a nyári és az ősz elejei hónapok is súlyos aszályt tartogattak. A növények nagy része már téli álmára hunyta szemét, a fák, a bokrok csupasz karokkal álldogálva pihennek. Azonban vannak, akiknek a késő őszi eső, a szokatlanul enyhe idő, kedvező feltételeket teremtett a fejlődésükhöz. Ők pedig nem mások, mint kalapos kedvenceim a gombák. 

Ma késő délelőtt nyakamba akasztottam a fényképezőgépem, és apukámmal elindultunk egy könnyed sétát tenni az erdő ösvényén. Az égbolton szürke felhők kezdtek tornyosulni, a közelgő esőt hozó front közeledtét jelezve. A felhők közötti apró réseken, kíváncsian kukucskáltak elő a nap kellemes meleget adó sugarai, a gyenge szél pedig boldogan szalad a fák csupasz sudaraiban. Egyik-másik szélgyerek elevenen nyargalt le a talaj felé, és gyöngéden igazgatni kezdte a színes avart. A levelek pedig szófogadóan követték őket, miközben halk zizegésük, mint jóleső kacaj törte meg az erdő néma csendjét.

Az erdőszélén álldogáló növények színük hagyottan, megsápadva álldogáltak. De volt még köztük egy-két pelyhes kenderkefű, nehézszagú gólyaorr, vízi csillaghúr, akiknek ugyan már eleven pompájukat elvették az őszi hónapok, de mégis, mindezek ellenére élni akartak, dacolva az idővel. A vadszeder bokrok védelméből ismerős hang szűrődött ki. A vörösbegy, csettegő, eleven hangja. Testét ugyan nem láttam, hiába kerestem, a zöld szederlevelek, melyeken egy csöppet sem látszik az ősz múlása eltakarták a kedves vörös mellényes madárkát.

Utunk a kis tölgyesbe vezetett, ahol a nagy őzlábgombák élnek. Szerettem volna még látni őket, hiszen az idei őszön ez idáig nem adatott meg a velük való találkozás. Hiába szeptember, október a fő termőidejük, a csapadék hiányát akkor ők is megsínylették, és a száraz földből nem dugták elő csinos kis kalapjukat. Reménykedtem benne, hogy a fagymentes idő, a bőséges csapadék még kedvet adott nekik is, mint többi gombának is a növekedéshez. A természetnek hála nem kellet csalódnom, mert mihelyst a tölgyfák védelmébe értünk meg is akadt a tekintetem az első, karcsú tönköt viselő őzlábgombán. Az elsőt pedig három követte, akik még fiatalok voltak, melyről összezárt kalapkájuk árulkodott. Ilyen késői időpontban, amikor már a tél kopogtat a természet ajtaján még nem találkoztam velük, de a szokatlanul enyhe november, a bőséges csapadékáldás meghozta a kedvüket a növekedéshez.  
Most, hogy soraimat írom, az ígért front meg is érkezett. A szürke felhők elfoglalták helyüket, betakarva az égbolt minden szegletét, és lassan elkezdik útnak indítani esőcseppjeiket.