Adventi kalendárium - A nagy lakoma

Az erdő fái között a hópihék, mint piciny lámpások világítottak. Millió és millió kristály bújt össze, szorosan egymás mellé, szorosan összefonódva, hogy együtt, közösen, vastag, melengető dunnává sokasodjanak. 

A Pirkadat lassan, óvatosan haladt előre útján, nyomában pedig a Reggel bandukolt. Nehezen hozva el a fényt, nehezen hozva el a világosságot. Az égbolton a szürke fellegek kényelmesen elhelyezkedtek, eszük ágában sem volt odébb állni. A hópihék pedig csak hullottak és hullottak. Fehér sipkát viseltek a bokrok, vastag fehér felöltőt a fák, a talajon pedig pihe - puha dunna terült el, az is a vastagabb fajtából. Az erdő csöndbe burkolózott, mintha minden teremtmény belesüppedt volna a hóba. 

A bodzabokor szoknyája alól koromfekete test tűnt elő. Ezen a kora reggelen a rigónak sem volt kedve kiáltásra nyitni a csőrét, pedig minden áldott reggelen így köszönti az új nap eljövetelét. Most szótlanul állt és tétován. Óvatosan lépkedett előre, könnyed súlyát a hó megtartotta, nem süllyedtek bele a lábai. Fejét ide - oda forgatta, mintha azt kereste volna, hol nincsen hódunna. De mindenhol volt, mint betakarva. Izgatottan topogott lábain. Egyikről a másikra állt, közben pedig tollait borzolta, fázosan próbálta elegáns kabátkáján kívül tartani a fagyos levegőt. Tanácstalan volt, mitévő legyen. Tudta jól, épp hol áll. Hiszen jól ismerte az öreg bodzabokrot, akinek kesze - kusza ágai között lapul még most is a fészke. Igaz már viharverten, már hópihék sokasága lakik benne, ők vették birtokba, de még bírja, még tűri az időjárás rá mért csapásait. A bodzabokor tövében rengeteg finom betevőt rejt az avar, ezt ő jól tudta, de most ott is vastagon terült el a hódunna. Hiába kérte az öreg December a pihéket, hogy a borok alját hagyják szabadon, mindig voltak engedetlenek, szófogadatlanok. Ennek a bokornak az aljában épp ilyen pihék pihentek. De Rigó úr ravasz volt, és nagyon ügyes. Még ha sokáig is hezitált, de nagy nehezen csak neki fogott a munkának, és serényen takarítani kezdte a havat. Lábai dermedtek voltak, hiszen volt amikor teljesen ellepte őket a hó vastag dunnája. Fekete, csinos kabátján hópihék sokasodtak, ahogy csőrével igazgatta őket szálltak minden felé. Feje fehér volt a több tucat pihétől, arca fázott. De nem állt meg, addig - addig rendezgette a dunnát, egyik pihét ide, a másikat oda pakolta, míg el nem érte a puha avart. Már jó nagy területet megtisztított maga körül, amikor hirtelen megállt. Szusszant párat, éjfekete tollait megszabadította a fagyos kristályoktól, kabátkáját újra felborzolta és ismét munkához látott. Feladata egyre könnyebb lett, ahogy kopott a hó körülötte. Amikor végzett, serényen a leveleket kezdte igazgatni. Egyiket ide, a másikat oda tette. Alattuk pedig féltünk a terített asztal. Fárasztó és nehéz munkájának meglett a gyümölcse. Rovarság hada pihent elhúzódva az avar alatt, akik sorban Rigó úr sárga csőrében találták magukat. Szépen egymás után nyakon csípte őket és nyelte, nyelte a finom, tápláló falatokat. 

Hamar jóllakott, éles hangján kiabált párat és boldogságtól csillog szemekkel kiült a bokor egyik ágára. A hópihék gyorsan szana - szét rebbentek nyomában, helyet hagyva a madárnak. Hosszú perceken át csak gubbasztott. Elegáns fekete kabátkáját felborzolta, szemivel, amik körül élénk sárga gyűrű díszletet az erdőt figyelte. 

Nem messze tőle, egy másik bokor ágán kék sapkás cinege ugrált. Elevenen reppent ágról - ágra, nyomában száz számra hullottak a hó pihéi, maradásuk már nem lehetett. A cinege kéklő sapkája mélyén a fejébe volt húzva, hogy kobakját jó melegen tartsa. Ugrált, szökkennek, tótágast állt, keresett, kutatott. Közben pedig be nem állt piciny csőre :

• Nincs, nincs! Itt sincs, ott sincs! - hadarta a szavakat, amik, mint a piciny csengettyűk úgy csilingeltek. 

A rigó mozdulatlanul figyelte őt. 

A cinege nagy nehezen egy szunnyadó pókot tálat az egyik ágacskái védelmező hónaljában. Gyorsan nyakon csípte, a pók hosszú, kecses lábait még a rigó is látta. Majd menten elnyelte. 

• Kicsit ér, kicsit ér, mégis több a semminél! - csacsogott vidáman a Kék cinege.

Majd kezdte elölről a kutatást. De nem lelt újabb falatot, nem talált újabb dermedt rovat, lelkesedése pedig egyre alább és alábbhagyott. Az égboltot takaró fellegekből újra erősen, egyre intenzívebben kezdett hullani a hó. A kis kék madár pedig egyre kétségbeesetten kutatott, mindhiába. 

• Gyere ide, piciny madár! Gyere ide hozzám! - szólt oda neki a rigó.

Hangja élesen szólt, mintha egy csepp szelídség sem lett volna benne. De tőle ilyenkor télvíz idején csak ilyen telik.

A kis kék sapkás csillogó szemeivel a rigót kereste, de tekintete elé, egyre átláthatatlanabb fagylalt szőttek a hópihék.

A Rigó úr újra szólítgatni kezdte őt, mire a piciny madár észrevette a éjfekete tollruhás fekete rigót. 

Gyorsan odareppent mellé. Izgágán topogott cérnaszál lábain, mint, aki egy pillanatra sem tud veszteg maradni. Sárga mellénykéjén hópihék csilingeltek, éppúgy, mint a rigó fekete kabátján. 

• Gyere kövess! - vetette neki oda a rigó, és mint akinek már egy pillanatnyi ideje sincs tárta is szét fekete szárnyait. 

A cinege ügyesen követni kezdte, és pár szárnycsapás után le is ereszkedtek a talajra. A rigó fáradságos munkája lassan újra a hópihék fogságába esett, de gyorsan csőrét ide - oda mozgatva igazgatni kezdte az avart. 

A cineg boldogan kukucskált elő csinos sapkája alól, hiszen látta, hogy a száraz levelek alól megannyi finom falat bukkan elő. 

• Gyere picinyke, gyere! Lakjál Te is jól, hiszen nehéz éjszaka áll ismét előttünk! - szólt éles hangján a rigó. 

A kék cinege a tétovázást nem ismerve septében Rigó úr mellé szállt, és így szólt:

• Drága rigó barátom, hálásan köszönöm a jóságod! De én nem tudok anélkül jól lakni, hogy ne gondolnék a barátaimra, aki épp úgy szűkölködnek mint én! - a kis cinege hangja újra és újra elcsuklott, szerette volna, ha örömében, gazdag lakomájában a többiek is részesülnek. 

A rigó meghatottan nézte a piciny madarat, aki hozzá sem nyúlt egyik finom falathoz sem, hiába terült el előtte a betevők gazdasága. Ilyen az igazi szeretet, ilyen az igazi odaadás gondolta magában, majd gyorsan így szólt:

• Gyorsan, gyorsan szólj a többieknek, hagy jöjjön ide mindenki, hagy lakjon jól az erdő apraja - nagyja!

A kék sapkás apróság hatalmasra nyitotta piciny csőrét és így szólt:

• Gyertek, gyertek barátaim, finom falatok várnak! Kedves Rigó úrnak hála, mind jól lakhatunk nála! 

Eközben, míg a cinege a többieket hívta, a rigó serényen a havat takarította a bodzabokor alatt, hogy minél több madárnak jusson az avar védelmében szunnyadó rovarságból. Már egészen nagy placc terült el a bokor alatt, egészen nagy asztalt terített meg Rigó úr. A Kék cinege kilátását az öreg December is meghallotta. Megállt egy pillanatra, az ég felé nézett, kedvesen intett tölgyfa ágai között szunnyadó Szellőnek, hogy menjen vigye a hírt, lakoma lesz a bodzabokor tövében. A Szellő sebesen szállt, mindenkihez eljutatta a hírt, és mindenki érkezett szépen sorban. Jöttek a rigók is segíteni a havat takarítani, jöttek a vaddisznók, akik épp a vadszeder bokor tövében szunnyadtak, de az öreg December kérésére szófogadóan hallgattak. Ők is segítettek a havat túrni, nekik sokkal könnyebben ment, mint a rigóknak. Hatalmas asztal terült el az erdő közepén, amin megannyi finom falatot kínált a természet. A Vörösbegy, a Szén cinege, a kedves Barátcinege és az Ökörszem, Szajkó úr és a Harkály úr is jött éhségét oltani, pedig ő csak nagy ritkán merészkedik a talajra. De a szükség nagy úr, és barátai között most biztonságban érezte magát, még akkor is, ha nem a szokott helyén volt. Az erdő lakói boldogan falatoztak, egyre több tollas érkezett a lakomára, a hó pedig csak esett és esett megállíthatatlanul. 

Alkonyat úr szépen óvatosan mindenkit hazaterelt, mindenkit saját kis vackaba vezetett, hogy a nyomában lépkedő Este már minden erdőlakót biztonságos hajlékában találjon. Az erdő apraja - nagyja jóllakottan tért ezen az estén nyugovóra a Kék cinegének, Rigo úrnak és a többi jó szándékú lakónak hála.

Adventi kalendárium - Egy cseppnyi tavasz a télben

December közepén járt az idő. Napokon keresztül az enyhe levegő, uralta az erdőt. A hó már csak itt ott, kisebb - nagyobb foltokban pihent, fehér üdeségét az eső magával vitte. 

Az öreg December csizmájára sár telepedett, nehéz teherként ülve meg rajta. A tavaszias enyheség napokon át tartott. Amikor pedig a Napocska meleg sugaraival az erdőt kezdte simogatni, igazán kellemes levegő járta át az ösvényeket. Ilyenkor a Csízek kiültek a tölgyfák ágai közé, hol az egyikre, hol a másikra és boldogan csacsogni kezdtek. Zöldes ruhájukon kedvesen csillant a fény, testüket a sugarak melengették, csőrük pedig be sem állt. Az erdőt felhőtlen jókedv kerítette hatalmába. Az Ökörszem boldogan osont a fák gyökerei között, vígan ugrált jókedvében, hiszen a Napocska a rovarságot is élőcsalta. A Harkály úr a feje fölött dobolt elevenen, mint azt a Tél végén szokása, mit sem törődve vele, hogy a hideg évszak még alig kezdődött el. A kék sapkás cinege jókedvűen csivitel az öreg Tölgy barátja ágán, akinek védelmében aprócska virág, törékeny fejecskéje pihent az avar puha dunnája között. Arca sápadt volt, fehér mint a frissen hullott hó, ereje pedig gyenge, de a meleg levegő előcsalta őt, idejekorán. 

A Barátcinege jókat beszélgetett az Ökörszemmel. Most volt idejük, hiszen a finom falatokért nem kellett megküzdeniük, a természet könnyen és bőséggel kínálta fel nekik. A Szajkót is felhőtlen jókedv kerítette hatalmába, hiszen gondosan megtöltött spájzait a hó csapdája már nem zárta el, könnyedén rájuk tudott találni, könnyedén hozzájuk tudott férni. Így volt ezzel mókus Bojti is, aki nem győzött jól lakni a finomabbnál finomabb dió csemegékkel. A cudar napokat teste magán viselte, ereje fogyott, ébersége gyengült, de most újra erőre kapva szaladt a fák ágainak a védelmében. Könnyedén és boldogan ugrált ágról - ágra, arcán pedig derűs mosoly ült. A távolből barna bundás mókus legény figyelte a szemrevaló mókuslányt. Messze voltak egymástól, de tekintetük újra és újra összeforrt, szorosan összefonódott, nehezen szabadulva egymástól.

A tölgyerdő talaján aprócska sipkát viselő makkok pihentek. Rég nem látott sokaságuk várta az éhes lakókat. Szarvasok, vaddisznók, őzek csemegéztek, addig amíg a jó idő engedte nekik. Most könnyedén hozzá fértek, nem kellett a fagyos földet túrni, kaparni, az enyheség könnyen elérhetővé tette számukra is a finom falatokat. 

Az idilli hangulatnak azonban hirtelen támadt dühös szél vetett végett. Észak felől jött, messzi - messzi tájakról. Társai pedig sorra követték őt. Fagyos levegőt hoztak magukkal, dermesztően hideg levegőt. Az apró tócsák egy szempillantás alatt jéggé dermedtek, a jókedvűen locsogó kis patak vize újra hideg kékre változott, szélein pedig hízni kezdett a jég. 

A madarak csőre elnémult és az erdő minden lakója érezte, hogy ismét nehéz idők jönnek. 

A szelek csak járták az erdőt. Süvítő hangjuk egy pillanatnyi nyugalmat sem hagyott a korán beköszöntött este sötét leple alatt. Nyugalma senkinek sem volt. Az odúk mélyében, a fészkek rejtekében, mély robaj hallatszott, a fák, a bokrok ágai között pihenő madaraknak minden erejüket összeszedve kellett kapaszkoduk, hogy az orkán magával ne vigye őket. Nem aludt az erdő, nem aludtak a lakói egy pillanatra sem. 

Kora reggel a Gerle kialvatlanul ült ki a fa ágára. Teste eggyé olvadt a téli szürkeséggel. Az idegen szelek ekkorra már tova robogtak, de nyomukban megérkezett a hó. Hideg pejhek hullottak fejére, és kedvesen csillogó, fekete szemei elé. Szelíden tűrte a hó fagyos pihéit, pedig egyre sűrűbb és sűrűbb fátylát terítettek pillantásai elé. De ő nem bánta, mozdulatlanul figyelte, ahogy a hó csillogó kristályai könnyed táncot jártak körülötte. Csilingelő neszük, nyugalmat árasztott. Szemeit újra és újra lehunyta, talán szunnyadt is egy kicsit, mert amikor újra szétnézett, az ágakra már fehér paplant terített a Tél. Szürke ruháján pihék pihentek meg, de ő egyáltalán nem bánta, szerényen tűrte őket, kedvesen vigyázva rájuk. 

Az erdőt újra hófehér dunna fedte be, ami csak vastagodott és vastagodott, ahogy a percek teltek. A hó csak esett és esett, közben pedig leszállt az éj. Mindenki fáradt volt, mindenkit meggyötört a mögöttük álló éjszaka. Az erdő lakói sorra lehunyták a szemeket, a hópihék andalító csilingelése hamar álomba ringatta őket. 

Adventi kalendárium - Az erdő mindig éber őrzője

Szépen, lassan, megfontolt léptekkel haladt előre útján az öreg December. A melengető őszi napok mára már csak kósza emlékek lettek. A természet végtelen ösvényeit a fagyos, a csontig hatoló hideg levegő járjta át. Az éjszakák fagyosak, a nappalok pedig didergően hidegek voltak, amiben legjobb lett volna bebújni egy kellemes meleg kuckóba. 

De az erdő rengetegének a lakói ezt nem tehették, hiszen éhség mardossata őket, az éhség pedig nagy úr és egyre nagyobb lesz ahogy az ínséges hónapok kiteljesednek. 

Kora reggel volt. A fák délcegen álló törzsei között könnyed ködpaplan ült. A fűszálakat hófehér, szerényen csillanó hódunna borította be. Makulátlan szépségüket az eső, a jeges eső magával vitte. 

A Napocska ezen a reggelen bágyadtan ébredt, mosolygó arca sápadt volt, sugarai pedig gyengék. Próbáltak áthatolni a Köd fátyolán, de erejük mintha elveszett volna. Ezernyi élet várta ezen a reggelen is őket, de mindhiába, melengető cirógatást nem tudtak nekik adni. 

A vadalmafa ágai kötött mókus lapult. Fekete gomb szemecskéiben kedvesen csillant a fény, fülein méretes, csinos szőrpamacsok ágaskodtak, mellénykéje makulátlanul fehéren fedte be testét, meleg vörös bundácskájában pedig, félénken megbújó őszülő szálak jelezték a mögötte álló éveket. Szőrrel gondosan fedett farka végén csinos bojt pihent. Ez a kedves mókuska nem más volt, mint Bojtika a mókus leány, az erdő legkedvesebb lakója, akit mindenki nagyon szeretett. 

Ott ült a fa ágai között, mozdulatlanul. Testét féltőn fonták körbe a vadalmafa gallyacskái, védve törékeny testét. Nem messze tőle az egyik öreg Tölgyfa ágai között Szajkó figyelt. Éber tekintetével az erdőt kémlelte. Szemei nem pihentek, fejét jobbra, balra fordította. Feketével mintázott tollait, a kobakja tetején égnek meresztette, látszott rajta, hogy ideges, felettébb ingerült. Nyugtalanul topogott a lábain, egyikről a másikra, megnyugvást nem találva. A mókus halkan, alig hallhatóan száját beszédre nyitotta. "Csukk - csukk, csukk - csukk", hadarta bátortalanul a szavakat. Zaklatott volt, és egyre jobban a fa vastag ágához bújt, mintha tőle várt volna megnyugtatást, mintha tőle remélt volna védelmet. És igen védte aprócska testét, amennyire csak tőle telt. A Szajkó nem nyugodott, sőt ahogy teltek a pillanatok egymás után, úgy lett egyre dühösebb. Dühének pedig hirtelen hangot is adott. Indulatosan recsegő, messzi osonó hangon kiabálni kezdett:

- Veszély, veszély közeleg, erdő aprócska lakói meneküljetek! Bojti mókus bújj el gyorsan, a vörös bundás erre surran! 

Bojtika erre még jobban az almafa ágába kapaszkodott, halk kiáltását csend, néma csend váltotta fel. Nem mozdult, nem szólt, még a levegőt is olyan óvatosan vette, amennyire csak tudta. Hófehér mellénykéje alatt picike szíve hevesen zakatolt. 

A Szajkó pedig csak kiabált újra és újra. Ekkor a fák között vörös alak tűnt fel. Hosszú orrú, ravasz arcú, huncut szemű, dús vörös bundát viselő, lompos farkú róka. Mancsait egymás után szedte, fürgén és elevenen. Nyomai, mint a gyöngyszemek rajzolódtak ki a hóban. Mit sem törődött a közelben rikácsoló szajkóval. Megszokta már, hogy nem kedveli őt, megszokta már, hogy folyton zsörtölődik, ha meglátja. A vörös bundás még arra sem méltatott, hogy fejét arra fordítsa. Nem volt ideje a házsártos madárral foglalkoznia. Az éhség nagy úr, korgó gyomra pedig vezette előre, ki a tisztásra, hátha ott akad egy kis betevő, hátha neki is jut valami falat, ami ha nem is sok, de fél fogára elég lehet.

Ahogy a róka tovább baktatott és eltűnt a fák rengetege között, a szajkó fűrkésző szemei elől, visszatért a csend az erdőbe. A madár nehezen, de megnyugodott, a fejét díszítő tollak vissza simultak okos kis kobakjára, kéklő szárnyait széttárta és a mókus mellé reppent. 

Bojtika ekkor mocorogni kezdett, félve, óvatosan elengedte az almafa vastag ágát, felegyenesedett, mancsait mellkasára tette és kedvesen a madárra nézett.  

- Köszönöm kedves barátom, hogy ismét figyelmeztettél! - szólt barátjához, de hangja még mindig remegett. 

A Szajkó úr csőrével óvatosan végigsimította a mókus csillogó vörös bundája, elbúcsúzott Tőle. Szárnyait könnyedén széttárta, amelyben, mint a kéklő égbolt ragyogtak tollai és szállt is tova, pillanatok alatt eltűnt a mókus szemei elől. 

A Napocska az égen óvatosan ballagott egyre magasabbra. Egyik sugara megsajnálta a még mindig reszkető mókust és kedvesen egészen óvatosan cirógatni kezdte bundácskáját. Bojtika szemecskéit lehunyta, boldogan adta át magát a gyöngéd szeretetnek, a Napsugár lágy, pici melegséget adó simításának. Egész lényét, minden apró porcikáját a hála töltötte meg. 

Adventi kalendárium - Szoros kötelék

Hiába virradt fel az égbolt, hiába ballagott tova Szürkület úr és pihent meg a völgy mélyében, a Napocska mosolygó arcát a szürke fellegek eltakarták. Az erdő rengetegére fehér fátylát terítette a Köd. Nyirkos, fázós levegő járta át a fák rengetegét. Olyan igazi hideg, amikor mindenki a testén érzi a Tél leheletét. 

Nyugat felől pedig enyhülést hoztak az éj leple alatt az idegen szelek. Ezt azonban senki nem érezte, egyedül csak a hópihék. A fák ágain vizes hó tapadt meg, nehéz kolncként húzva le vékony gallyaikat. Amikor pedig a hópihék vízzé váltak, egymást követve hagyták el addigi otthonukat. Potyogtak a fák ágáról, a bokrok gallyacskáiról, az erdőt pedig csilingelő neszük töltötte meg. Zord idő járta át az ösvényeket, amiben senkinek sem volt kedve mozdulni se. Pedig kellett mozogni, muszáj volt útnak indulni, mert a szükség nagy úr, az éhséget csillapítani kellett. Ahogy a Reggel átadta helyét a Délelőttnek, az ég egyre szürkébb, egyre sötétebb lett. Félhomály járta át a fák rengetegét, mint, amikor Alkonyat úr járja az ösvényeket. De nem ő jött elő a völgy mélyéből, hanem az esőt hozó fellegek komorsága vette uralma alá a tájat. 

Az eső hirtelen eleredt, hideg, jeges eső kopogott a fák ágain, a bokrok gallyain és a hóval fedett földön. Mindenkire nehéz súlyt raktak, nehéz koloncot. A hó egyre vizesebb lett, melyben mélyre süllyedt öreg December csizmájának a nyoma. Szakállából esőcseppek hullottak, szemei szomorúan csillantak, járása pedig még nehézkesebb volt, így újra és újra botjára támaszkodott. Az eső cseppjei megállást nem ismerve, elevenen csilingeltek, mindent beborítva. 

December őszülő feje felett kedves zsivaj támadt. A tölgyfa ágai között aprócska madarak népes hada motozott. Boldogan libbentek ágról - ágra. Vígan csüngeszkedtek a legvékonyabb gallyacskák legszelén. Fejjel lefelé függeszkedtek a siheder tölgyfák levelein, miközben piciny csőrük be nem állt. Önfeledt jókedv kerítette őket hatlamába, mit sem törődve a ruhácskájukat áztató fagyos esővel, mit sem törődve a cudar idővel. Öreg December megállt, fejét feléjük fordította, szemében vidámság fénye csillant, száját pedig mosolyra húzta. Az Őszapók felhőtlen jókedve, aranyos lénye, szűnni nem akaró elevensége, őt is egy kis jókedvre derítette. Az egyik Őszapó, akinek barátságos arca olyan fehér volt, mint a frissen hullott hó, kedvesen visszamosolygott rá, miközben serényen a többieket értesítette, hogy nézzék, itt áll alattuk a kedves öreg úr. Hirtelen mindenki megállt, arcukra mosoly ült, vékony hangjukon pedig üdvözölték a Decembert. De pihenő idő mindössze szempillantásnyi volt, rögvest mindannyian egytől - egyig, tovább folytatták nyughatatlan motozásukat. 

December percekig figyelte őket, majd hirtelen a kicsiny csapat tovább indult számára ismeretlen útján. Szépen sorban egymást követve. Senki sem maradt le a többitől, összetartva, kedves fecsegésükkel a kapcsolatot tartva folytatták útjukat.

Az eső nem gyengült. A szürke fellegek mintha megálltak volna, mozdulatlanságba dermedt az égbolt. A hó dunnája egyre csak vékonyodott, egyre csak kopott. 

Délután volt, amikor nyugat felől aprócska fény sejlett, de a hamar érkező este már nem engedte aznap láttatni a Napocska arcát. 

Adventi kalendárium - A bölcs és jólelkű Harkály úr

A tölgyerdő hatalmas volt. Mély ráncokat az arcukon viselő, szépkorú fák álltak délcegen, csupasz karjaikkal az ég felé nyújtóztatak. Árnyékukban, óvó védelmükben, siheder fiacskáik álltak. Vékonyka gallyacskáikon barna, elszáradt levelek pihentek. Amikor a Szellő, könnyedén az ágaik közé szaladt, leveleik kedvesen duruzsolni kezdtek. Hangjuk betöltötte a téli erdőt, a némaságot zizegő kacagásuk törte meg újra és újra. De most nem kacarásztak, néma csendben tűrték, ahogy a hó pihéi rajtuk ücsörögtek. 

Fehér volt az egész erdő, puha dunnával fedve be a földet, melengető paplannal védve az aprócska életeket. Az erdő néma hallgatásba merült, amit csak nagy ritkán törtek meg a fák ágairól lehulló hópihék. Ilyenkor halk nevetésük úszott tova, a mély álomba szenderült fák között. Majd ismét csend lett, néma csend. 

A tölgyerdőn túl, piciny patak csordogált sekély medrében. Vízén egyre vastagabb jégpáncél terült el. Napról - napra egyre kényelmesebben elterpeszkedve, egyre jobban némaságba fojtva a folyton - folyvást locsogó vízcseppeket. A partfal gyökerei között az Ökörszem keresgélt. Cingár lábacskái térdig a hóba merültek. De mit sem foglalkozott a dermesztő hideggel, mardosó éhség gyötörte. Ügyesen ugrált a sűrűségében és hol itt, hol ott bújt elő, akár mint egy fürge egér. Teste most messziről kitűnt, a fehér hó nem adott neki álcázó védelmet, ami óvta volna piciny lényét. 

A feje felett álldogáló Égerfa ágát Harkály kopogtatta, majd szárnyait széttárta és a törzsére szállt. Tarkóján piros sálat viselt, de mintha a gyapjú elfogyott volna, nyakát már nem fedte be. Ekkor hirtelen egy másik harkály érkezett. A csinos Harkály hölgy mellé szállt, szárnyait mérgesen széttárta, erős csőrét felé csapkodta és hangos csetepatét csapva elzavarta a betolakodót. Hangjától zengett a kis patak partja, az aprócska Ökörszem rémületében a gyökerek közé bújt még szemecskéit is behunyt, szíve hevesen zakatolt. Hosszú percek teltek el, amikor a fa törzsét Harkály úr újra ütögetni kezdte. Ezt a hangot már jól ismerte az aprócska madár lassan megnyugodott, óvatosan szedve cingár lábacskáit újra előbújt, majd folytatni kezdte az élelem után való kutatást. A Nagy fakopáncs sem pihent, bőszen kopogtatta, fúrta, faragta, a fa törzsét, feszítgette a kérgét. Beteg volt szegény Éger, de a Harkály addig - addig gyógyítgatta, még, ha nehezen is, de előszedte a baj okozóját. Az fa hálásan felsóhajtott, Harkály úr pedig nyakon csípte a pondrót, és csőrében vitte is tova. Az aprócska Ökörszem kétségbeesve kutatott, piciny szíve egyre szaporábban vert, cérnaszál lábacskái pedig már majd megfagytak. De nem pihenhetett, hiszen a nyugati égbolt peremén aranylóan sárga felhők jelezték, hogy pillanatok múlva a Napocska nyugovóra tér. Érezte, hogy hosszú lesz az éjszaka, dermesztően hideg, és piciny testének minden aprócska falat szükséges lenne ahhoz, hogy az éjszakát épségben túl tudja élni. Ekkor hirtelen egy árny szállt el felette. Fejét félve húzta be rövidke nyaka közé, mert azt hitte mentén neki száll a madár. Harkály úr mellé telepedett, csőréből a jó kövér pondrót az Ökörszem cérnavékony lábai elé tette és így szólt:

• Picinyke barátom fogadd el tőlem ezt a finom falatot, ettem én ma már eleget, jóllakottan térek nyugovóra, neked nagyobb szükséged van a finom falatokra! 

Az Ökörszem szóhoz sem jutott, csak állt a hóban, ami rabságba szorította lábacskáit és fejét leszegve adott hálát. 

• Köszönöm Harkály úr, köszön…  - csuklott el ekkor a hangja. 

Harkály úr egészen óvatosan, lehelet finoman, végig simította barátja csepp kis fejét hatalmas csőrével és repült is tova. Reptéren meg vissza nézett és így szólt: 

• Lakjál jól kis barátom, holnap újra találkozunk! 

Az Ökörszem csőrébe vette az ajándékot és nem tudott elég hálás lenni a Harkálynak. A Napocska aznapra, piruló arccal vett búcsút a tájtól és az erdő lakóitól. Szürkület úr némán ballagott az erdő fái között, nyomában pedig az Este korán megérkezett. A kis madár boldogan a fészkébe vitte a finom betevőt és serényen csipegette, amíg jól nem lakott. Tollacskáit gondosan felborzolta, fejecskéjét szárnya alá rejtette, szemecskéit lehunyta, és úgy nézett ki, mint egy puha tollgombóc. Hiába volt fagyos az éjszaka, hiába volt cudar az idő, ő nem fázott. Édes álmában Harkály úr kedves arca jelent meg újra és újra. 

Adventi kalendárium - Csacsogó csízek kicsiny csapata

Kora reggel volt. A Pirkadat lassan lépkedett előre az erdőn. A fák csupasz karjai között sejlett még csak az új nap szerény fénye. A Reggel megfontoltan, nehézkes mozgással követte őt, mintha ezen a reggelen semmi kedve se lett volna fényt adni. Az égbolton sötét szürke fellegek tornyosultak, egyik - másik olyan alacsonyra szállt, mintha kezeivel a földet szerette volna végig simítani. Az egyik felhő szélén hópihe ücsörgött. Lábait lógatva, csöndesen dudorászva, az alatta elterülő tájat kémlelte. Ahogy a reggel beköszöntött szépen lassan kirajzolódtak szemei előtt a hatalmas fák, akik hatalmas erdőségekké sokasodtak, a fák között piciny tisztások, és kényelmesen terpeszkedő mezők. Csak ült és ült, esze ágában sem volt útra kelni. Kisvártatva egy másik pihe ült mellé. Percekig beszélgettek, mintha teendőiket vitatták volna meg. Piciny kezeiket összekulcsolták, szorosan eggyé váltak ujjacskáik, majd mind a ketten a mélybe ugrottak. Libentek, táncoltak, közben vígan kacagtak. Könnyedén, súlytalanul vitte őket a könnyed Szellő a szárnyán, forgatta, repítette mindkét pihét. Szorosan egymásba kapaszkodva pörögtek - forogtak. Szemeik előtt egyre jobban kirajzolódott egy aprócska tisztás. 

• Oda, oda, oda vigyél minket kedves Szellő! - kértek szelíden a jeges szelet. 

A Szellő szelíd volt. Finoman, lágyan fésülte a tájat. A két pihét könnyedén vitte az aprócska tisztásra. A sápadt fűszálakon vékony hópaplan pihent, a közöttük pedig egy halvány lila virág. 

• Oda szeretnénk, a virágra szeretnénk kiülni! - kérte ismét a Szellőt a két hópihe. 

A Szellő pedig szelíden teljesítette kérésüket. 

Mezei varfű álldogált a tisztáson, a sápadt fűszálak közé és fehér hólepelbe egy kicsiny színt lopva. Szirmain dér és hókristályok pihentek, a Tél első napjának az emlékeit őrzők. A két pihe közéjük ült, csöndesen megpihenve. Társaik sorra követni kezdték őket, csöndes zizegő hangjuk, halk kacagásuk betöltte a piciny rét minden szegletét. 

A tisztáson magasra törő bogáncsok sokasága szunnyadt, aszatok bóbiskoltak. Nyúlánk száruk tetején magvakat rejtő termések álltak. Száz meg száz szám rejtették a finom betevőket, amikből sok már a talajon pihent. 

A tisztás körül délcegen álló hársfák álltak. Nyúlánk karjaikat az egyre sűrűbben hulló hó eltakarta. Az egyik fa ágai között csízek népes csapata csivitelt. Egymás szavába vágva mondta mindenki a magáét. Izgatottan topogtak cingár lábaikon, csőrük pedig be nem állt. Az egyik hirtelen széttárta élénk zöld szalaggal díszített szárnyát és leszállt a tisztásra, épp egy méretes bogáncs védelmébe. Körülötte magok pihentek, roppanós, finom falatok. 

• Gyertek, gyertek, bőséges a betevő! - kiáltott fel társainak a csinos kis madárka. 

A többiek pedig szófogadóan követték őt. Egy pillanat alatt eleven mozgásuk, élénk színük tette a rétet színesebbé. Lelkesen, gyorsan csipegették a magokat, mintha érezték volna, mintha jó előre tudták volna, hogy a havazás nem fog gyengülni, sőt egyre erősebbé válik. 

Az öreg December egy farönkön üldögélt.  Fáradtan pihent. A hó csak esett és esett, mindent beborított, mindenkit vastag dunnába öltöztetett. 

Adventi kalendárium - Egy barátság kezdete

Az éjszaka fagyos lehelete mindent megdermesztett. A fagyott földön, öreg December csizmái egyre hangosabban koppantak léptei nyomán, mindenki tudta épp merre jár, aki nyitott füllel járta az erdő ösvényeit. A sekély vizű kispatak elcsendesedett, némaságba burkolózott. A pirinyó Ökörszem, aki ezen a reggelen is korán ébredt riadtan fülelt. Minden áldott nap a patak locsoló duruzsolása ébresztette. De ez a nap más volt, mint a többi, a patak hangtalan lett. A kismadár cingár lábacskáira pattant és már surrant is elő piciny hajlékából. Egész éjjel testén érezte a dermesztő hideget, amire újra és újra felébredt, de nem csak őt, az ő porcikáit járta át a cudar idő. A kispatak vizére vékony, áttetsző jéghártyát terített a fagy. Az Ökörszem csak állt a partján szótlanul és nagyra nyitott szívecskével kérdőn nézett szét. Nem messze tőle szürke ruhácskát viselő madárka álldogált. Fejecskéjét csinos fekete sapka melengette. Az Ökörszem hirtelen megirigyelte a cinege fejfedőjét, pedig nem volt szokása, az irigység. De ő is szeretett volna magának ilyen meleg fejfedőt, még, ha nem is lenne olyan csinos, mint a cinegének. A Barátcinege mintha érezte volna, hogy valaki figyeli, elevenen csacsogni kezdett. Erre az Ökörszem farkát az égnek biggyesztette, hangosan csettegő hangján üdvözölte, miközben sűrűn bókolt, mélyen meghajolva a csinos teremtmény előtt. A cinege, pár lépést tett előre a piciny madár felé, könnyű testét a jég bármennyire is vékony volt, könnyedén megtartotta. 

• Milyen szép meleg sapkád van! - mondta zavartan a piciny Ökörszem. Szemei kedvesen és barátságosan csillogtak. 

A barátcinege még beljebb húzta fejfedőjét, fekete szemecskéi alig látszódtak ki alóla.

• Köszönöm! - halálkodott. 

Az ökörszem tovább csacsogott. 

• Nem félsz, hogy a patakba pottyansz? - faggatta újdonsült barátját. 

• Dehogy félek, a jég könnyedén megtart! - érkezett a válasz. 

• Szomjas vagyok, nagyon szomjas, minden áldott nap vizet ad nekem a kis patak, de ma reggelre ő is jéggé dermedt! - panaszkodott a fekete sapkás madárka. 

Az Ökörszem szemei boldogan csillantak, és kedvesen közelebb hívta magához a cinegét.

• Gyere velem, itt lakik Harkály úr a közelben, ő tud neked segíteni! - ajánlotta fel a segítségét a barna tollruhás csöppség. 

A két madár együtt megkereste a Harkályt, aki az Ökörszem első szavára a segítségükre sietett, pedig épp nagy munkában volt, pondrókat keresett az égerfa kérge alatt. 

A Barátcinege félősen mesélte el, hogy mit szeretett volna, hiszen a nagy madár tekintélyt parancsoló volt. A Harkály óvatosan, hosszú karmait a partfal fagyos földjébe mélyesztette, erős csőrével pedig ütögetni kezdte a patakot betakaró jéghartyát. Két ütés elegendő volt ahhoz, hogy aprócska léket vájon. A cinege szeme boldogan csillogott, miközben szomját oltotta. A Harkály úr a lelkére kötötte, hogy máskor is nyugodtan szóljon neki, ha segítségre van szüksége, majd búcsút véve tőlük vissza reppent munkáját folytatni. 

A két kis tollas hosszasan beszélgetett. A cinege elmesélte újdonsült barátjának, hogy ő még nem látta a Telet, még nem találkozott az öreg Decemberrel. Csak a Kék cinege mesélt neki róla, miközben az akácfa termésének magvait csipegette. Fiatal volt még, tapasztalatlan, és társat se talált még magának, akivel útja közös lenne. Pedig az erdő többi barátcinegéje párba állva járja a fák rengetegét, csak ő van egyedül, csak ő él magányosan. Kérdőn nézett az Ökörszemre, amikor a kis barna ruhás madárka elmesélte neki, hogy bizony ő is egyedül él, magányosan, itt a patak partján álldogáló sűrű rengetegben, akárcsak egy elhúzódott piciny manó. A cinegének annyira megtetszett újdonsült barátja, hogy úgy döntött a közelében marad, és nem tér vissza a hatalmas tölgyerdőbe. Így mindig lesz kivel csacsognia és a Harkály is itt él, aki bármikor segíteni tud neki. A Barátcinege boldog volt, hogy az élet, a fagyos Tél, kedves madarakkal hozta őt össze, és így neki is lettek társai, neki is lettek kedves barátai.