Visszatért a tél

Szajkó

Az első tavaszi hónap közepe is elmúlt már, mégis újra a zord időjárás kér bebocsátást a természet ajtaján. Az idei esztendőben valamiért nem akar tágítani a hideg, a hó és vele együtt a tél. Pedig már vándormadaraink is sorra térnek haza költési területeikre, a külhoni országokból, és napok óta az ő csengő dalaiktól hangosak az erdők ösvényei.

Az elmúlt héten a természetnek hála szerencsésen hazatértek az énekes rigók, a házi rozsdafarkúak, és egyből neki is kezdtek rég nem hallott kedves strófáik ismételgetéséhez. Ők is élvezték, mint a többi lakó, a langyos tavaszi napsugarak simítását. Azonban a kellemes tavaszi idő csak tiszavirág életű volt, mert újra kemény fagyok és havazás várható. A természet lakói pedig mintha megéreznék a hideg támadását, újra az etetőim körül sürgölődnek. Ma egész délelőtt újra nagyon sok madár jött a terített asztalaimhoz az éhségét oltani, éppen úgy, mint az a hideg téli napokon is tették.  Pedig már bő egy hete, ahogy a kellemes idő beköszöntött, egyre kevesebben tették tiszteletüket, a még feltöltött etetőknél. Már a dalolás, az udvarlás, és revírjeik védelme volt a legfontosabb feladatuk, éppen úgy, mint minden áldott tavaszon. 

Most, amikor ezeket, a sorokat írom Nektek, szombat délután van, és az égboltot uraló sötétszürke, lógó hasú fellegekből egyre-egyre több fehér pihe fúrja át magát, és ugranak fejest a hívogató mélységbe. Egymást követve hullnak alá a talajra, miközben körbe-körbe táncoltatja őket az egyre viharosabban fújó szél. A levegő is lehűlt, éppen, hogy kicsivel nulla fok felett tanyázik a hőmérőm higanyszála. Azonban a talaj még nem hideg annyira, hogy ezek a hópihék meg tudjanak maradni, így ahogy földet érnek, apró vízcseppekké olvadnak. Holnap reggelre viszont kemény fagyot jósolnak a meteorológusok, így lehet, mire éjszakai álmomból felébredek én is, és a természet lakói is, addigra újra fehér fátyol fedi majd be a kertemet, és az erdők, mezők ösvényeit.

Tartsatok Velem holnap is, mert megosztom Veletek, hogy a már hazatért tollasoknak milyen falatokkal kedveskedhettek, hogy könnyebben át tudják majd vészelni az előttük álló, szokatlanul hideg időszakot.     

 Zöldike hím

Aranyló szépség

Téltemető

Március van, és a tél az idei esztendőben nehezen engedett szorításából. Reggelente még mindig fázósan didergünk, de ahogy a nap sugarai előbújnak a felhők mögül, kellemesen átmelegítik a levegőt, és vele együtt az erdők mezők talaját, ahol milliónyi apró élet várja meglapulva az ébresztés pillanatát. Azt a pillanatot, amikor a vastag avartakaró védelméből kikukucskálhatnak, és elődughatják a hosszú tél alatt megsápadt kis arcocskájukat, hogy a tavaszi nap átmelengesse, és élettel töltse meg őket. Érzik és tudják, hogy eljött az ő idejük, eljött a pillanat, hogy pompázhassanak, és ők legyenek az erdők legszebb kincsei, akik nem mások mind a színes szirmokkal büszkélkedő, aprócska vadvirágok.

A tavasz első hónapjai róluk szólnak, ők ennek az időszaknak a főszereplői. Akik mind egy szálig az újjászületést, és az ártatlan szépséget hirdetik. Ezekben, a hetekben a nap kellemesen meleg sugarai, még a legsűrűbb erdők talaját is elérik, hisz nincsen ilyenkor még sűrű lombsátor, mely felfogná az éltető fényt, és árnyákot vetne az erdő, puha avarral beterített talajára.

A tavasz egyik legkorábban szirmait bontó virága, az aranysárga színben pompázó téltemető. Gyakran már a vékony hótakaró alól is elődugja törékeny kis fejecskéjét, és, ha a nap a langyos sugarai végigsimítsák testét, akkor szirmait is szépen elkezdi bontogatni. A kora tavaszi erdő szinte egyedüli színfoltja, hisz a többi virág, mint a bársonyos tüdőfüvek, a bogláros szellőrózsák, a keltikék akkor még csak ébredeznek, amikor ő már fenséges pompájában tündököl.

A téltemetők gyertyános-tölgyes, és ligeterdők lakója. Ha életfeltételeihez szükséges, háborítatlan otthonra lelnek, akkor gyönyörű, aranysárga színű virágszőnyeggel fedik be a tavaszi erdő, barna talaját. Ilyenkor a még kopár erdőt mesebeli szépségűvé varázsolják. A mi vidékünkön ilyen nagy számban nem fordulnak elő, de pár apró szépség már kivirágzott, és nem csak az emberi szemeket, hanem a már téli álmukból felébredt rovarokat is mágnesként vonzzák.      

Erdei fülesbaglyok

A tavasz beköszöntével megkezdődik a madarak nászidőszaka. A hímek messzire hangzó énekükkel jelölik ki a revírjeiket, és próbálják meg elnyerni a tojók kegyeit.

A téli hónapok alatt csapatokba verődött tollasok elkezdenek párokra szakadozni, ezzel megkezdve szerelemtől ittas, nászidőszakukat.

Jelen történetem az erdei fülesbaglyokról fog szólni, akiknek csapatokba verődött, társas életük a március beköszöntével elkezd felbomlani. Az erdei fülesbaglyok társas madarak, a költési időszak kivételével kisebb-nagyobb csapatokba verődve töltik a napjaikat. Ősztől egészen tél végéig szorosan összetartó közösséget alkotva élnek. Ezekben a hónapokban, előszeretettel tanyáznak falvak, városok belterületein álldogáló fákon, főként lucfenyőkön. A világos nappali órákat pihenéssel, míg az éjszakai időszakot vadászattal töltik. Ha nyugodt, nem háborgatott helyre bukkannak, ahol a közelben bőséges táplálék is a rendelkezésükre áll, akkor oda évről-évre visszatérnek, mint telelő vendégek.

A tavasz közeledtével azonban ezek a csoportok elkezdenek felbomlani, tagjai párokra szakadva válnak ki, és megkezdik önálló, életüket a párjuk oldalán. Ebben az időszakban, egyre sűrűbben hallatják a hímek rövid „hu” hangjukat, főként az esti órákban, mellyel revírjeik határait jelölik ki. A territóriumot mindig a hím választja meg, mely fával, ligetesen borított területeken helyezkedik el. Az erdei fülesbaglyok kerülik a zárt erdőségeket. Amikor a hím madár társra talál, akkor már a tojó dönti el, hogy hol érzi biztonságosnak a fészek helyét. Több varjak vagy szarkák által elkészített fészket is szemügyre vesz, és a neki legmegfelelőbbet választja ki, ahová március vége felé le is rakja a tojásait.

A tavasz beköszönte elkezdi a madarak szívét is lángra lobbantani, hogy újra élettel, hangokkal és boldogsággal teljen meg a természet.  

Csilingelő hóvirág

Még mindig sok helyen vastag hó borítja az erdők ösvényeit. De puha dunna ide vagy oda, egy aprócska hóvirág büszkén elődugta sápadt kis arcocskáját, a fehér lepel alól. A nap gyengéd, meleg simítása felébresztette hosszú téli álmából, és a kristályként csillogó, olvadozó hó fogságában neki kezdett, csilingelő, halk zeneéjének, mellyel a tavasz eljövetelét hirdette. Ezt a kedves zenét közel, s távol mindenki meghallotta, egyszeribe életre kelt az erdő, és újra összeállt a madarak hatalmas kórusa, hogy ők is mindannyian a természet újjászületésének kezdetét ünnepeljék, gyöngyöző énekükkel.   

Az első csöndes strófák

Évről-évre, február közepétől izgatottan várom azt a pillanatot, mikor meghallhatom a szívemnek egyik legkedvesebb muzsikát, mely nem más, mint a fekete rigó lágyan fuvolázó éneke. Azonban hiába vártam, a napok csak teltek, és teltek, de a fagyos téli időjárásban esze ágában sem volt dalra fakadnia. Szépen lassan eltel a február, és beléptünk az első tavaszi hónapba, de csak a naptár szerint. Március elején beköszöntött az igazi tél, fogakat csikorgató éjszakai fagyokkal, sűrű hóeséssel, és a vastag hó dunna egyáltalán nem a tavaszt idézte sem nekünk embereknek, sem pedig az állatvilág tagjainak. A madarak, akik már a tavalyi vagy az, az előtti esztendőkben ilyenkor már vígan ismételgették egyik strófájukat a másik után, most csendesebben élték a napjaikat. 

Azonban tegnap megérkezett a várva várt enyhülés. A fagyott hó lassan olvadásnak indult, halk koppanással csepegett a fák ágairól, a talajt takaró vastag dunna pedig kezdett megrogyni, vizessé válni. A gyenge szél kellemesen enyhe levegőt repített magával, sokkal barátságosabbat, és simogatóbbat, mint pár napja. A tavaszias hangulatú idő, idén először meghozta a fekete rigó kedvét is a dalolásra.  Az alkonyat lassan szürke fátylát kezdte az erdőre teríteni, amikor a fa legtetején büszkén álldogálva, megpróbálkozott kellemesen lágy, fuvolázó énekével. Még nem sikerült neki teljesen az nóta, de azért halkan tovább folytatta előadását, mely mintha csak önmagának szólt volna. A kora tavasz egyik legkedvesebb élménye számomra, amikor először meghallhatom, a tél némította rigó első csöndes strófáit, mely úgy hangzik, mintha csak magában dudorászna. Ilyenkor még nem szól hangosan, nem kiállt, nem harsog, csak lágyan és csöndesen folyik szét a fa sudarában. A fülnek oly kellemes előadásával ezen a március elejei alkonyon ébresztgetni kezdte a tavaszt, mely lassan, de biztosan bebocsátást kér a természetbe.      

Komisz idő

Az idei esztendő igen változékony téllel ajándékozott meg minket. Volt amikor, egészen enyhe, már-már tavaszias napok csalogatták elő a természet aprócska lakóit, és voltak kemény faggyal, és hóval tarkított időszakok is. Mindezek ellenére annyi sok szép pillanattal, és egész életre szóló élményekkel kedveskedett nekem a természet, hogy nem tudok elég hálás lenni érte.

A téli hideg időjárás hozta el nekem Szotyit, a kis vörös mókust, akinek folyton korgó kis gyomra, mindig megnyugvást talált, és mind a mai napig talál a kiskertem etetőiben. Már több történetem szólt a kis vörös kabátkás mókuslányról, és ha hiszitek, ha nem, minden áldott nap tudnák Nektek róla mesélni. Hiszen annyi sok szép pillanattal ajándékoz meg, hogy könyvet lehetne írni róla.

A tél igen kemény fagyokkal, és vastag hó dunnával búcsúzott, mely időjárás nem tartozik a mókusok kedvencei közé, és ezzel Szotyi is így van. Azonban neki annyi előnye van az erdőlakó társaival szemben, hogy az ő éhes gyomra minden nap megnyugvásra talál. Így ő, a fenyőfám ágai között lapuló meleg otthonából, minden reggel elő merészkedik, még a legnagyobb hóban is.

Már egyre hosszabbak a nappalok, a nap korongja, még, ha sokszor nem is látjuk, mert a nehéz szürke fellegek útját állják, napról-napra korábban ébred. Vele pedig az erdő lakói is hamarabb kitörlik az álmot a szemeikből. Ahogy a pirkadat jelei megjelennek, és gyenge fényük bekúszik gondosan megépített fészek falai közé, Szotyi álmosan körbenéz, kinyújtóztatta testének minden apró porcikáját, és puha kis tappancsaira ugrik. A fenyő üde zöld rengetegében keresztbe-kasul utak vezetnek, ő pedig tudja, melyiken induljon el, ha az éhség a vezetője. A fenyőágról ügyesen a mogyoró bokorra ugrik, onnan a kis akácra, annak törzsén ügyesen leszalad, és a talajon folytatja rövidke útját. Pillanatok alatt célba ér, hiszen az otthona, és a finom falatokkal megtöltött etető között alig van 20 méter.

Ezen a fogakat csikorgató fagyos reggelen is korán érkezett vörös kis mókuslakóm. Hosszú perceken keresztül egyik szem napraforgót törte a másik után, majd miután jóllakott sietett is vissza a fenyőfa rejtekében lapuló otthonába. Végig futott a havas udvaron, fel az akác törzsén, nagy ugrással át a mogyoró bokorra, onnan pedig a fenyő ágára, mely szép sudár fa kis lakása gondos őrzője. Ezen a reggelen nem volt móka, nem volt szaladgálás, rejtegetés, keresgetés, a komisz idő elűzte önfeledt vidámságát, a reggelije után, másra sem vágyott, mint takaros kis fészke óvó védelmére és melegére.    

Nem tágít a tél

 Őzbak

Őzcsalád. Suta, tavalyi gidája, és tavaly előtti fiacskája

Március van, de a tavasz idén nagyon nehezen akar megérkezni. Az erdők, rétek ösvényeit még mindig vastag hó dunna borítja, mely puha takaró alatt milliónyi apró élet lapul, akik csak arra várnak, hogy a nap melege elsöpörje a fejük felett sokasodó, egyre nyomasztóbb terhet. De hiába simogatják gyengéd kezeikkel a napsugarak a tájat, a hó vastag paplanja konokul tartja magát, nagy szükség elé állítva az erdő lakóit.

Legyen az őz, szarvas, vaddisznó, róka vagy éppen mókus a vastag hóban nagyon nehéz élelmet találniuk. A hosszú tartós tél alatt a készletek megcsappantak, és van akiknek, talán teljesen ki is ürültek. Így nincs más választásuk, minden falatot megbecsülnek, mellyel konokul mardosó éhségüket csillapítani tudják. Minden lakó bizakodva várja, hogy az olvadás, a langyos tavaszi időjárás hamarosan megérkezik. Mely elhozza számukra a duzzadó rügyeket, a friss, üde és zamatos fűszálakat, az avar védelmében ébredező rovarokat, a talajban mocorgó gilisztákat, és a tavasz zamatos gombáit. Reménykedve várják azt a pillanatot, hogy a természet szegénysége véget érjen, és helyébe újra a jólét, a gondosan, sok finom falattal megterített asztal lépjen.    

Az őzek is egyre türelmetlenebbek, egyre izgatottabbak, hisz a hosszú tél alatt nagy volt a szükség, és hiába köszöntött be a tavasz, az ínséges időszak nem akar véget érni. A kis család együtt, összetartva éli a napjait, közösen járják az erdő, mező ösvényeit, és minden harapásnyi falatot megbecsülve próbálják túlvészelni a zord időt. A bak agancsa napról napra egyre szebb, egyre nagyobb, és fejének ékességét büszkén viseli. Járása kecses, és megfontolt, nincsen hirtelen mozdulat, mint a kis gidának, aki, ha teheti, anyja körül ugrál, vidáman, és önfeledten, kiélvezve a lassan véget érő gyermekkorának minden pillanatát. Amikor pedig elfáradnak, és hellyel-közzel jóllaknak, lábaikkal addig kaparják a vastag hó paplant, még el nem érik az alatta megbújó avart. Mellső lábaikkal gondosan eligazgatják, mint akik a puha ágyukat vetik meg, és kényelmesen elhelyezkednek a kis avarkuckóba. Mindezek után pedig megkezdődik a jól megérdemelt pihenés, és az elemózsiájuknak az emésztése.

Bízom benne, hogy a télies időjárású napok már nem tartanak sokáig, mert bármennyire is szeretem ezt az évszakot, már én is, mint a természet lakói, nagyon várom az igazi tavasz eljövetelét.   

 Őzgida

 Őzsuta és gidája